ariamta blogja

Az öregasszony minden este ugyanarra a dombra sétált fel, ahol a fák susogása mintha régi dalokat dúdolt volna. A kezében egy kis könyvet tartott, amiben verssorokat írt, amiket álmában hallott. Nem tudta, honnan jönnek ezek a szavak, csak azt, hogy amikor leírja őket, valami mély béke költözik a szívébe.

Egy este, mikor a nap utolsó sugarai aranyra festették a tájat, egy fiatal lány jelent meg mellette. Nem szólt semmit, csak leült mellé, és a könyvbe nézett. A szemei megteltek könnyel.

"Ezt én írtam... régen. Egy másik életben."

Az öregasszony nem lepődött meg. Tudta. A szavak mindig visszatalálnak ahhoz, aki először álmodta őket.

A szobában csend van. Nem az a nyugodt, békés fajta, hanem az, amelyik súlyt rak a mellkasra. A falak nem beszélnek, de figyelnek. A levegő mozdulatlan, mintha az idő is elfelejtett volna továbbmenni.

2020. november 21.

Soha nem felejtem el ezt a napot. Ültem édesanyám mellett, még ha erőltetetten is, de nevetgélt velem. Fogtam a kezét, mosolyogtam, féltőn, valami gyermeki mozdulattal odabújtam hozzá.

Visszafogta magát, de tudtam, nagyon szenved. Túl volt egy nagy műtéten, három hónapon keresztül figyeltük nap mint nap, hogy gyarapszik, hogy gyógyul és hittük, nemsokára minden ugyanúgy lesz, mint régen.

De valami felső hatalom nem így akarta. Műtét után négy hónappal minden kezdődött elölről. A fájdalmak, a félelmek... a daganat. És újra a műtő. Szorongás a műtő előtt, soha múlni nem akaró hosszú percek, napoknak tűnő órák. 

És végül a felismerés... Az orvos behívott, majd részvéttel közölte, hogy nem műtötték meg édesanyám, úgy ahogy volt, visszavarrták. Megszólalni nem tudtam, mintha kiszálltam volna a testemből, és szellem fejemet a falba verdestem volna. 

Ez nem lehet, még nem lehet vége. Lassan visszaszálltam a földre, mosolyt erőltetve arcomra, bementem édesanyámhoz, megsimogattam az arcát, homlokon csókóltam, és biztattam, nemsokára hazamegyünk, még egy kis türelem.

Az utolsó hónapokat nála töltöttem, hozzá költöztem, olyan volt, mintha ő lenne a gyermekem, és én az anyukája. Mindig mondta: "Na, szerepet cseréltünk!" 

Persze, nem hagytam szó nélkül, fenyegettem, elfenekelem, ha nem fogad szót nekem. Szinte rutinná vált a napi feladat: gyógyszer, inzulin, reggeli, tízórai, gyógyszer, ebéd, inzulin, gyümölcs, vacsora, gyógyszer, inzulin és még egyszer inzulin. 

Édesapám 1973-ban bekövetkezett halála óta nagyon összeszoktunk, nagyon megértettük egymást. Nem is kellett kimondani a szavakat, tudtuk, mire gondol a másik.

De akkor csak ültem a fotelban, néztem meggyötört, de még mindig gyönyörű arcát, a szívem fájt, ahogy szenvedni láttam őt. Mit tudnék érte tenni, mi segítene neki. Válasz nem jött.

De eljött 2020. november 21.

Délután volt, anyu nagyon furcsán érezte magát, mintha nehezen kapkodta volna a levegőt, nem a hasát fájlalta, ahol a daganat volt, hanem furcsán és nehezen lélegzett. Éreztem, itt baj van.

Jött a mentő. Anyukám már nem is volt magánál. Gyorsan lefektették a földre, még engem is kértek, segítsek a mesterséges lélegeztetésben. Olyan idegesség fogott el, azt sem tudtam, hol vagyok, mit csinálok. De ez sem volt elég.

Jött még egy mentő. Nagyobb felszereltséggel. Én csak sírtam, anyu, térj magadhoz, ne hagyd el magad, maradj velem, ne hagyj itt. 

Kitessékeltek a szobából, nem tudom, mit csináltak, annyit hallottam, összeomlott a keringése. De aztán mégis visszahozták az életbe. Ez volt az utolsó pillantás...

Próbáltam odaférkőzni hozzá, nem tudtam, csak bénán álltam, sírtam és... reménykedtem. A mentő ajtajában még aggódó pillantásokat vetettem a hordágyra. Nem mehettem vele, nem kísérhettem el.

Délután hat óra lehetett. Óránként telefonáltam a kórházba, mindig csak annyit tudtam meg, hogy él, próbálják életben tartani. 

Éjjel 11 h-kor már nem bírtam tovább. Iszonyatos rossz érzésem támadt - telefonálnom megint, valami, valami nagyon rossz történt.

Igen, 2020. november 21-én, éjjel 11 h-kor apukám magához hívta. Fel sem fogtam, tagadtam, ez nem lehet. Az éjszakám ébren telt, álom nem jött a szememre. Még egy búcsúpuszit sem adhattam neki, még egy gyengéd simítást sem tehettem az arcán, nem foghattam meg, nem csókólhattam meg a kezét. Igazából nem tudtam elbúcsúzni.

2020. november 22.

Aztán másnap a párom igyekezett kizökkenteni a letargiából. Beültetett az autóba, és utaztatott órákon át. És ekkor történt valami, valami igazán megmagyarázhatatlan.

A táskámat az autóban a lábamnál tartottam, benne volt édesanyám telefonja is az enyém mellett, hiszen este magamhoz vettem. 

Aztán megszólalt az SOS riasztó jelzés. Anyukámnak állítottam be, ha valami baj van, csak nyomja le, és én rohanok. Ugyanígy beállítottam a saját, a férjem és a fiam telefonján is. Mindhármunké egyszerre megszólalt, a kijelzőn: Mami.

Dermedten néztem magam elé, majd visszatettem a telefont a táskába. Pár másodperc múlva újra megszólalt, most már csak az enyém, de nem a riasztás. 

Anyukám hívott... 

Tudom, hihetetlen, de a telefonhoz senki sem ért hozzá, tőlem távolabb volt.

Tudom, hiszem, hogy ez volt a búcsú, és ezzel jelezte, hogy jól van, apu már várta, és most már együtt vannak. Egy kicsit megnyugodtam.

Nem volt véletlen a telefoncsörgés...

2024. február 3.

állt a réten, néma csendben

füvet legelve sok birka

hitték, biztos minden rendben

hisz a gazda ezt megírta

nem hallgattak senki másra

hisz a vezér mindent tudhat

nincs idő álmodozásra

ő rendezi az utukat

mentek-mentek néma csendben

néha egyet még bégettek

de a vezér, ha szólt, rendben

csak a nyomában lépkedtek

külső bajoktól megvédve

közösségben összezárva

fej a bűvös fart érintve

pór külvilágot kizárva

mentek sorban, egymás után

hitték, eljött a kánaán

s besétáltak szépen, bután

a vágóhídnak kapuján

2022. július 25.

ma ilyen időket élünk...

önzés és nyílt harácsolás

napról napra jobban félünk

ideje, jöjjön változás

nyomorba döntött milliók

nélkülöző sok-sok gyerek

sárba tiport illúziók

egyre sokasodó terhek

romos, roskadó kórházak

alulfizetett személyzet

inkább már csak hullaházak

mit felzabál az enyészet

s a hideg iskolafalak

tizennyolc fokos rémálom

hangosan vacognak fogak

és mindez nem csak lázálom

dönteni kell, ha jön a tél

fűtesz vagy eszel, és megfagysz

létminimum alatt éljél

míg egyszer csak mindent feladsz

közben hallod innen-onnan

Magyarország jól teljesít

s leülsz magadba roskadtan

hol? mikor? a jó istenit!

tehetetlenül bámulod

mert gyengén pislákol a gáz

fázósan magadra húzod

takaród, mert hideg a ház

a nyugdíjad számolgatod

mit vegyél? krumplit? kenyeret?

talán még belefér, mondod,

bár érzed üres zsebedet

nem panaszkodsz, hiába már

mindent felélt a horda

s mint hullára a dögbogár

rácsap a maradék koncra

minden, és minden kell nekik

mészáros az egész ország

hiszik, könnyen átverhetik

a népet, nincsenek normák

nincs becsület, nincs megértés

de ami van, futballpálya

van lopás, csalás, jogsértés

s csak pislákol remény lángja

nem lesz könnyű felébredni

még nincs késő, most cselekedj

ne várd meg, míg megmérgezi

léted a bűn, ne késlekedj