ariamta blogja

14 éves voltam, abban a korban, amikor már felnőttnek képzeltem magam, azt hittem, mindent tudok, mindenre odafigyelek, és minden jó, amit cselekszem. Nem így volt…
   Abban az időben elég sok baj ért bennünket. Apu kórházba került, majd kiengedték, aztán újra visszakerült. Egy alkalommal, amikor éppen itthon volt, anyukám került kórházba. Csak kapkodtuk a fejünket, mi jöhet még…
   A szüleim nagyon szerették egymást, az az igazi tiszta szeretet, békés hangulat, összetartás a családban jellemezte a mindennapjainkat. De az a bizonyos vasárnap, amikor anyu nem volt otthon, az örökre bevéste magát az emlékeimbe.
   Már bontogattam szárnyamat, főzögettem otthon a nyári szünetben, elég jól sikerült minden – már akkor is szerettem főzni, sütni. De nem minden arany, ami fénylik…
Apu szólt reggel:
   - Öcsikém, viszünk anyunak a kórházba egy kis rántott húst krumplival, tudod, nagyon szereti, és a kórházi kaja… szóval, szedjük össze magunkat, és készítsünk finom ebédet.
   Örültem a dolognak, élveztem, hogy én vagyok a háziasszony, én készítem a kaját, apu majd kisüti a húst, a többit rám bízta. Hozzáfogtam, előkészítettem a húst, előkészítettem a panírozáshoz szükséges anyagokat és büszkén nekiálltam. Már a harmadik húst paníroztam, apu sütötte az elsőt és a másodikat, amikor idegesen rám mordult:
   - Öcsikém, mivel paníroztad ki a húst? A panír kemény, megégett, a hús nyers maradt. Mit csináltál? Mutasd csak?
   Ránézett a zsemlemorzsás tányérra, és majdnem sírva fakadt.
   -Te, Öcsi – mondta – ez nem prézli, ez gríz!
Én közömbösen csak ennyit mondtam:
   - Na és, nem mindegy? Itt a prézli, akkor ezzel csináljuk.
Apu elkeseredetten így szólt:
   - Kiválogattam a legszebb húsokat, hogy azt vigyük be anyunak, ezt sem lehet rád bízni? Hol jár az eszed?
   És mérgében hozzám vágta… a prézlit. Mondanom sem kell, hogy ingem, gatyám prézliben úszott. Bajadér táncot kezdtem járni, hogy kirázzam magamból a zsemlemorzsa áradatot. Ez annyira mókás volt, hogy apunak egyből elszállt a mérge, és nagyot nevetve csak ennyit mondott:
   - Ezt az elszúrt husit panír nélkül megsütjük, és megesszük… tehát, edd meg, amit főztél!
   Nevetve bepaníroztuk a maradék húsokat, ami már nagyon jól sikerült, és bevittük anyunak. Természetesen elmeséltük a kalandunkat, amin anyu nagyon jót nevetett, ezzel is könnyebbé tettük neki a kórházi tartózkodást.
   Később is mindig emlegettük a baklövésemet, amikor rántott hús került az asztalra.

1920-at írtunk.

Jenő, miután visszatért a háborúból, sebesülten, csalódottan, bal szemét elveszítve, üvegszemmel pótolva a szülői házhoz ment. Szülei - a történtek ellenére - örömmel fogadták, ápolgatták, mindent megtettek, hogy a kedvében járjanak. Egy ideig nem is volt probléma.

Megismerkedett egy lánnyal, akit - nagyon fiatalon - elvett feleségül. Két szép gyermekük született, egy fiú, és egy lány. 

Sajnos, az élet most nem volt kegyes vele. A lánnyal, aki a felesége lett, valami történt, valami, ami elszakította őt a valóságtól, valami, amitől egy saját világ kerekedett köréje. Ezt a valamit pedig pszichózisnak hívják. Egy pszichotikus ember közelében lenni általában kényelmetlen, félelmetes, leginkább azért, mert a legtöbbünknek fogalma sincs, hogy mégis hogyan kellene ilyenkor viselkednünk. Mit mondhatunk, és mit nem? Mit ért abból, amiről beszélünk? Mivel segítünk, és mivel rontunk az állapotán?

A helyzet egyre súlyosabb lett, a gyermekek elkerültek tőlük a nagyszülőkhöz, a fiatalasszonyt pedig zárt intézetbe vitték.

Az akkori törvények szerint, ha valaki súlyos pszichiátriai betegségben szenved - elmebeteg -, attól a házastárs nem válhat el. 

Egyedül maradt, a gyerekek a nagyszülőknél, a felesége az elmegyógyintézetben.

Apja továbbra is, még ennyi idő után is erősködött, hogy tanulja ki az aranyműves szakmát. 

Ő mit sem változott, ugyanolyan hévvel tiltakozott, mint gyermekkorában. Alkalmi munkákat vállalt, így tartotta fenn magát.

Nős ember lévén, az ismerkedés számára korlátozott volt. De mégis beleszeretett valakibe, egy nálánál 10 évvel fiatalabb lányba, akit szívesen elvett volna feleségül, de nem tehette. 

A lány szegény családból származott, nem volt vagyona, csak két szép szeme. És a kedvessége. Jenőt elvarázsolta az a tisztaság, ami a lányból áradt.

Nem úgy a szülőket. Tiltották, pedig gondolhatták volna, hogy nála ez pont az ellenkezőjét váltja ki. Tetézték az aranyműves szakmára való biztatással is.

Jenőnél ekkor betelt a pohár. "Szakmát" választott, és beállt kocsisnak. Lovaskocsit hajtott, vállalt mindent, amit a lovaskocsi elbírt. Összeköltözött a lánnyal, Marikával, s mivel feleségül nem vehette, az akkori kifejezést használva, vadházasságban éltek.

1930-ban megszületett Jenőke. Két és fél évenként aztán jöttek sorban a többiek. 1933. februárjában Marika, 1935. augusztusában Laci és 1937. december 31-én, szilveszter éjjelén, Anna. Még Szálasi Ferenc is gratulált a kórházban a fiatalasszonynak.

Az anyagi nehézségeket leszámítva boldogok voltak addig, amíg a sors közbe nem szólt. Jenőke 5 éves volt, s mint egy vadóc kisfiú, vígan szaladgált a meleg nyárban az udvaron, felhevülve. Egy "kedves" szomszéd, aki nem viselte el a gyermekzsivajt, leöntötte hideg vízzel a fiút. Súlyos tüdőgyulladás után Jenőkét sírva temették a szülők. Az akkor 2,5 éves Marika még nem értette, hova lett a mindig vidám bátyja. Gyászos idő volt, Jenő felesége terhessége utolsó szakaszába ért, lelkében a gyásszal, a fájdalommal. De erőt adott neki lánya és a születendő gyermeke.

Lassan teltek a napok, újabb tragédia árnyékolta be a kis család életét. Marika, aki immáron a legidősebb gyermek volt, szintén az udvaron játszott. A "kedves" szomszéd nem tanult az előző esetből. De mégis, most nem hideg vízzel öntötte le a játszadozó gyermeket, hanem forró levessel. Égési sérülésekkel szállították a kórházba. Szerencsére, nagyobb baj nélkül átvészelte.

Teltek-múltak az évek. A gyerekek nem tudtak arról, hogy a szülők nem házasok. Számukra ez volt a család, az anya, az apa, a nagybetűs család.

Az első feleség még mindig a zárt osztály lakója volt.

1939-ben kitört a második világháború, a zsidóüldözés. Jenő származása révén ugyan nem volt zsidó, de zsidó szülők fogadták örökbe, viselte a nevüket. Nehéz idők következtek. A németek zsidóként üldözték a családot, az oroszok nácikként. 

Bekövetkezett a nemvárt, de előre sejtett fordulat - Jenőt besorozták, elvitték katonának. Nem számított a három gyerek, nem számított, hogy az első világháborúban a fél szemét elveszítette. Mennie kellett. Sokáig semmi hír nem érkezett felőle. Bizonytalan volt minden. Mígnem egyik nap szomorú hír érkezett. Jenő orosz fogságba került, elhurcolták magukkal egy kis 'málenkij robot'-ra, ahol végül nyoma veszett. Marikát értesítették, hogy párja eltűnt, meghalt. Otthon bújtatta anyósát és apósát a nácik elől, közben egyedül nevelte a három gyermeket, dolgozott... és siratta a párját. 

A háborúnak lassan vége lett. Az élet kezdett visszatérni, ha nem is a normál rendjébe, de a romok között új remények éledeztek. 

A gyerekek nőttek, sokat kérdezősködtek, hol van az apjuk. Marika nem tudott konkrét választ adni, csak annyit:

- Hazajön... meglátjátok. Csak várjatok türelemmel - s közben keserűsós könnyeit nyelte. (Nem fogadta el, hogy többet nem láthatja.)

Nem is kellett sokáig várni. A csoda megtörtént, Jenő egy nap beállított, lesoványodva, megtörten, fáradtan... de élve.

A kis család végre együtt volt, végre átölelhették egymást. Jenő szeretettel nézett három gyermekére, a 12 éves Marikára, a 10 éves Lacira és a 8 éves Annára. Büszke volt.

1947-ben jött a fordulat. Jenő első felesége az elmegyógyintézetben meghalt... 

Titokban, hogy a gyerekek ne tudják meg, összeházasodtak.

Ő volt az én anyai nagyapám...

1914-et írtunk. 

Az első világháború kemény időszakának első éve.

A háború az európai nagyhatalmak érdekütközéseinek következtében tört ki. Ezek 1914-ben két nagy szövetségi rendszerbe tömörültek: az antantba, melyhez Franciaország, az Orosz Birodalom és Nagy-Britannia, míg a hármas szövetséghez Németország, Ausztria-Magyarország és Olaszország tartozott. A háború közvetlen kiváltója a szarajevói merénylet volt, amikor egy boszniai szerb nacionalista meggyilkolta a városba látogató osztrák-magyar trónörököst, Ferenc Ferdinánd főherceget és hitvesét 1914. június 28-án. A merénylő az Ifjú Bosznia szervezet tagja volt. A történelem egyik legvéresebb háborújának számított a harctereken elesett 9 millió katonával és további 5 millió polgári áldozattal, akik a megszállások, bombázások, éhínségek, járványok következtében veszítették életüket. 

1914-et írtunk. 

Ő még csak gyerek volt, 14 éves, nem tudta, mit hoz az élet. Erős, akaratos gyermek, s ezt a jellemét élete végéig hordozta magában. Nem mondható átlagosnak, és úgy is viselkedett. 

Nevelő szülei, akik örökbe fogadták, gazdag zsidó családból származtak. Neki is ezt a sorsot szánták. Aranyművesnek taníttatták - de Jenőnek ez nem kellett. Dacból, méregből másképp döntött...

Más hasonló korú srácok, amíg lehetett, rúgták a labdát a grundon, ő gondolt egyet, és belépett a Monarchia hadseregébe. Egy idő után ő is az egyik legkegyetlenebb csatában találta magát. 

Az isonzói csaták az első világháborúban tipikus, felőrlő harcok halmazába tartozott. Viszonylag kis területen nagy létszámú hadseregek csaptak össze, de ezk a csaták területnyereségre nem vezettek, vagy csekély jelentőségűek voltak, ugyanakkor nagyszámú sebesült és halott maradt a harcoló felek mindkét oldalán. Az Isonzó mentén állóháború alakult ki, amely 1917-ig tartott, amikor a caporettói áttörés során az isonzói frontszakasz megszűnt, az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai előrenyomultak Olaszországba. 

Ott harcolt ő is az Isonzó mentén, mint a felnőttek, nem gondolkodott, csak ment előre. Megszállottan, vadul, talán ő maga sem tudta, mi célból. Fiatal volt, de a harcok mezején férfivé érett. Körülvették a háború áldozatai, amerre lépett, mindenütt rettenetes látvány fogadta. De nem visszakozott, mígnem egy nap...

Ugyanúgy kezdődött, ugyanúgy folytatódott, mint a többi a háború kitörése óta. Kezében puskával, szívében haraggal, vagy talán csalódottsággal, ment, követte társait. Aztán egyszer csak valami történt... 

Hirtelen megmagyarázhatatlan fájdalmat, nyilallást érzett a fején. Elveszítette eszméletét, s csak azt érzékelte, hogy körülötte minden elcsendesedett, békés volt a táj, annyira szép... aztán sötétség.

A hadikórházban tért magához, a feje bekötözve, csak az egyik szeme volt fedetlen, azzal csodálkozott rá a körülötte tüsténkedő fehérköpenyes nővérkékre. A tábori ágy kemény volt, a feje zúgott, karján tűszúrások és a bal szemében, a kötés alatt elviselhetetlen fájdalmat érzett.

Próbált magyarázatot kapni a történtekre, de senki sem válaszolt. Csak annyit mondtak, hogy pihenjen.

Teltek-múltak a napok, lassan csökkent a fájdalom. A gyógyulást viszketés kísérte, ami egyre nehezebben volt elviselhető. A fejéről lekerült a kötés, de a szemére tapaszt tettek, és nem engedték, hogy leszedje. 

Egy óvatlan pillanatban mégis csak sikerült letépni magáról a tapaszt. Becsukta jobb szemét és nem látott semmit. Ordítva, szinte magán kívül hívta az ápolót.

- Látni akarok! Hol a szemem? Mi történt? Miért nem látok? 

Hívták az orvost, aki nyugtatót adott neki, amitől - ha lassan is -, de megnyugodott. A bal szemét elvette tőle a háború. Alig múlt 14 éves...

De életben maradt. Még volt dolga ezen a földön... 

1900. december 15.

Megszületett egy új remény, egy új élet. 

Nincsenek szülők - de van árvaház, vagy inkább lelencház? 

Az árva, elhagyott gyerekek gondozása már az elmúlt évszázadokban is cselekvésre sarkallta a jobb érzésű embereket. A nevelésükre létrehozott lelencházak eleinte egyházi és egyesületi keretek között működtek, majd megnyílt az első állami intézet is 1907-ben. Az akkori gyermekvédelmi törvények megalkotói arra törekedtek, hogy az elhagyottak vagy árvák minél hamarabb családba kerüljenek, így a nevelőotthonokban többnyire csak átmenetileg tartózkodtak.

Így került ő is kisgyerekként lelencházba.  lévén nem fogta fel, mit is jelent, hogy sokadmagával lakik egy szobában, jobban mondva egy hatalmas teremben. Csak azt érzékelte, vannak gyerekek, akik eltűnnek egy nap, és vannak gyerekek, akik újonnan érkeznek. Szinte idő sincs arra, hogy összebarátkozzanak. 

Egy szép napon őrá is rátalált a szerencse. Egy gazdag zsidó házaspár, akiknek több helyen is hatalmas déligyümölcs kereskedésük volt, betért a lelencházba. Határozott elképzelésük volt, fiút akartak, akinek szemében érdeklődés, kíváncsiság rejtőzik, aki eleven, de ugyanakkor láthatóan szófogadó. 

Ő ott sürgött-forgott körülöttük, méregette őket, aztán megszólalt:

- Ugye, hazsavistek? 

Az asszony mosolyogva ölébe vette az apró gyereket, és nevetne ennyit mondott a párjának:

- Ugye hazavisszük?

Így került Jenőke egy jómódú családba, ahol mindene megvolt, ahol minden jóval ellátták, nevelték, szeretgették, tanítgatták, taníttatták.

Teltek-múltak az évek, az apró gyermekből lázadó kamasz lett. Mindenben ellenkezett, semmi sem volt jó számára.

Anyja kérlelte, apja parancsolta - de hiába. Egész más elképzelései voltak, mint a szüleinek.

14 éves lett, amikor pályaválasztásra került a sor. Mivel szülei gazdag zsidó családból származtak, valami hasonló, a családhoz illő munkát szántak Jenőnek. 

- Drága fiam, itt az idő, hogy eldöntsük, mi legyél, hol tanulj tovább.

Jenőnek ez nem tetszett. 

- Nem akarok tovább tanulni, sokkal inkább mást szeretnék csinálni. Miért kell maguknak mindig megmondani, hogy mit tegyek!

- Fiacskám, mi nem élünk örökké, gondoskodni kell a jövődről. Úgy döntöttünk, hogy egy nagyon jó szakmát választunk neked, amivel megalapozzuk az életed. Az aranyművesség olyan szakma, amellyel bármikor, bárhol sikereket érhetsz el. Már voltam is egy aranyművesnél, megbeszéltem vele, hogy nála fogsz inaskodni, kitalnulni a szakmát, és ha végzel, mi támogatunk anyagilag is. Csak tanulnod kell.

Jenőt elöntötte a méreg. Neki senki se mondja meg, mit csináljon. Betöltötte a 14. évét, őt már nem kell irányítani. Nem fog aranyművesnek menni.

Hiába könyörgött az anyja, hiába dörrent rá az apja, Jenő hajthatatlan volt.

1914-et irtunk. Kitört az első világháború.

Jenő nem ment aranyművesnek.  

Dacolt... és bevonult a seregbe.

2020. november 21.

Soha nem felejtem el ezt a napot. Ültem édesanyám mellett, még ha erőltetetten is, de nevetgélt velem. Fogtam a kezét, mosolyogtam, féltőn, valami gyermeki mozdulattal odabújtam hozzá.

Visszafogta magát, de tudtam, nagyon szenved. Túl volt egy nagy műtéten, három hónapon keresztül figyeltük nap mint nap, hogy gyarapszik, hogy gyógyul és hittük, nemsokára minden ugyanúgy lesz, mint régen.

De valami felső hatalom nem így akarta. Műtét után négy hónappal minden kezdődött elölről. A fájdalmak, a félelmek... a daganat. És újra a műtő. Szorongás a műtő előtt, soha múlni nem akaró hosszú percek, napoknak tűnő órák. 

És végül a felismerés... Az orvos behívott, majd részvéttel közölte, hogy nem műtötték meg édesanyám, úgy ahogy volt, visszavarrták. Megszólalni nem tudtam, mintha kiszálltam volna a testemből, és szellem fejemet a falba verdestem volna. 

Ez nem lehet, még nem lehet vége. Lassan visszaszálltam a földre, mosolyt erőltetve arcomra, bementem édesanyámhoz, megsimogattam az arcát, homlokon csókóltam, és biztattam, nemsokára hazamegyünk, még egy kis türelem.

Az utolsó hónapokat nála töltöttem, hozzá költöztem, olyan volt, mintha ő lenne a gyermekem, és én az anyukája. Mindig mondta: "Na, szerepet cseréltünk!" 

Persze, nem hagytam szó nélkül, fenyegettem, elfenekelem, ha nem fogad szót nekem. Szinte rutinná vált a napi feladat: gyógyszer, inzulin, reggeli, tízórai, gyógyszer, ebéd, inzulin, gyümölcs, vacsora, gyógyszer, inzulin és még egyszer inzulin. 

Édesapám 1973-ban bekövetkezett halála óta nagyon összeszoktunk, nagyon megértettük egymást. Nem is kellett kimondani a szavakat, tudtuk, mire gondol a másik.

De akkor csak ültem a fotelban, néztem meggyötört, de még mindig gyönyörű arcát, a szívem fájt, ahogy szenvedni láttam őt. Mit tudnék érte tenni, mi segítene neki. Válasz nem jött.

De eljött 2020. november 21.

Délután volt, anyu nagyon furcsán érezte magát, mintha nehezen kapkodta volna a levegőt, nem a hasát fájlalta, ahol a daganat volt, hanem furcsán és nehezen lélegzett. Éreztem, itt baj van.

Jött a mentő. Anyukám már nem is volt magánál. Gyorsan lefektették a földre, még engem is kértek, segítsek a mesterséges lélegeztetésben. Olyan idegesség fogott el, azt sem tudtam, hol vagyok, mit csinálok. De ez sem volt elég.

Jött még egy mentő. Nagyobb felszereltséggel. Én csak sírtam, anyu, térj magadhoz, ne hagyd el magad, maradj velem, ne hagyj itt. 

Kitessékeltek a szobából, nem tudom, mit csináltak, annyit hallottam, összeomlott a keringése. De aztán mégis visszahozták az életbe. Ez volt az utolsó pillantás...

Próbáltam odaférkőzni hozzá, nem tudtam, csak bénán álltam, sírtam és... reménykedtem. A mentő ajtajában még aggódó pillantásokat vetettem a hordágyra. Nem mehettem vele, nem kísérhettem el.

Délután hat óra lehetett. Óránként telefonáltam a kórházba, mindig csak annyit tudtam meg, hogy él, próbálják életben tartani. 

Éjjel 11 h-kor már nem bírtam tovább. Iszonyatos rossz érzésem támadt - telefonálnom megint, valami, valami nagyon rossz történt.

Igen, 2020. november 21-én, éjjel 11 h-kor apukám magához hívta. Fel sem fogtam, tagadtam, ez nem lehet. Az éjszakám ébren telt, álom nem jött a szememre. Még egy búcsúpuszit sem adhattam neki, még egy gyengéd simítást sem tehettem az arcán, nem foghattam meg, nem csókólhattam meg a kezét. Igazából nem tudtam elbúcsúzni.

2020. november 22.

Aztán másnap a párom igyekezett kizökkenteni a letargiából. Beültetett az autóba, és utaztatott órákon át. És ekkor történt valami, valami igazán megmagyarázhatatlan.

A táskámat az autóban a lábamnál tartottam, benne volt édesanyám telefonja is az enyém mellett, hiszen este magamhoz vettem. 

Aztán megszólalt az SOS riasztó jelzés. Anyukámnak állítottam be, ha valami baj van, csak nyomja le, és én rohanok. Ugyanígy beállítottam a saját, a férjem és a fiam telefonján is. Mindhármunké egyszerre megszólalt, a kijelzőn: Mami.

Dermedten néztem magam elé, majd visszatettem a telefont a táskába. Pár másodperc múlva újra megszólalt, most már csak az enyém, de nem a riasztás. 

Anyukám hívott... 

Tudom, hihetetlen, de a telefonhoz senki sem ért hozzá, tőlem távolabb volt.

Tudom, hiszem, hogy ez volt a búcsú, és ezzel jelezte, hogy jól van, apu már várta, és most már együtt vannak. Egy kicsit megnyugodtam.

Nem volt véletlen a telefoncsörgés...

2024. február 3.