ariamta blogja
BarátságA fűzfa alatt
Egy kis faluban, a patak partján, állt egy öreg, széles lombú fűzfa. Az ágai olyan hosszúak voltak, hogy ha a szél meglebbentette őket, úgy tűnt, mintha meg akarná ölelni a világot. A fa alatt egy pad állt, amin minden délután ott ült egy idős hölgy. Fehér kendőt viselt, és mindig egy könyvet tartott az ölében, de ritkán olvasott belőle. Inkább csak nézte a vizet, hallgatta a madarakat, és mosolygott az arra járókra.
A falubeliek kedvelték őt. A gyerekek megálltak nála egy szóra, a fiatal anyukák megosztották vele a napi örömöket, az öregek pedig meghajoltak előtte, mintha csak valami különös bölcsességet őrizne.
Egy napon egy kisfiú, Áron, leült mellé. Nem szólt semmit, csak odakucorodott. A hölgy rápillantott, majd csendesen megkérdezte:
– Valami bánt, kisfiam?
A fiú bólintott.
– Néha azt érzem, hogy nem vagyok elég jó – mondta halkan. – Hogy bárhogy igyekszem, nem veszik észre.
Az idős hölgy nem válaszolt rögtön. Kinyitotta a könyvét, és egy apró papírlapot húzott elő belőle. Rá volt írva: „A szeretet olyan, mint a nap: néha felhő takarja, de attól még mindig ott van.”
– Ezt egy régi barátomtól kaptam – mondta. – Akkor adta, amikor én is így éreztem. Azóta mindig magamnál tartom.
A kisfiú sokáig nézte a lapot, majd megszorította a hölgy kezét.
– Elvihetem?
A hölgy elmosolyodott.
– Most már a tied. De csak akkor add tovább, ha egyszer valaki másnak lesz szüksége rá.
Áron minden délután visszatért a fához. Néha mesélt, néha csak hallgatott, de mindig boldogan távozott. Az idős hölgy pedig mindig ott volt, türelmesen, figyelmesen, és a szeretetével mintha meggyógyította volna a csendeket is.
Telt-múlt az idő, és egy napon a pad üresen maradt. A falu elcsendesedett, mintha mindenki egy kicsit visszatartotta volna a lélegzetét. De aztán, egyik délután, Áron újra ott ült a padon. Kezében egy papírlap, amin ez állt: „A szeretet, amit adtál, mindig veled marad.”
És a fűzfa ágai akkor is úgy lengtek a szélben, mintha öleltek volna valakit.
2025. április 15.
Kacagó, a kis kakukk
Valahol egy tarka mező szélén, egy sűrű bokros erdőben élt egy kis kakukkfióka, akit Kacagónak hívtak. Neve nem véletlenül volt ilyen vidám – bár ő maga nem tudta, miért került egy vörösbegy fészkébe, mindig kacagott, csipogott, és fura módon minden fészeklakóval barátságban akart lenni.
A vörösbegy mamája, akit Kacagó csak Mamának hívott, kissé meglepődött, amikor látta, hogy az egyik fiókája jóval nagyobb a többinél, és mindig elsőként csipog, ha éhes. De a szíve tele volt szeretettel, és nem tett különbséget a fiókái között.Kacagó, bár más volt, mint a testvérei, igyekezett nem kiszorítani őket. Amikor Mama eleséget hozott, néha hátralépett, és intett a szárnyacskájával:– Csipegjen előbb Cseresznyeszem! Ma ő álmodott csodásat!A fiókák először furcsállták ezt, de idővel megszerették Kacagót. Ő volt az, aki esténként mesét rögtönzött, amikor Mama elment újabb falatokért. Beszélt titkos erdei ösvényekről, csillagfényes repülésekről, és arról, hogy milyen is lehet az, ha valaki más fészekbe születik – de mégis otthonra talál.Ahogy teltek a hetek, Kacagó egyre nagyobb lett, és már tudta, hogy eljött az ideje a nagy útnak. Búcsú előtt megsimította szárnyával a testvérei fejét, és azt mondta:– Más vagyok, de itt lettem valaki. Köszönöm nektek, hogy elfogadtatok. És ne feledjétek: a legnagyobb különbség is lehet egy különleges ajándék.A kis kakukk vidáman csapott a levegőbe, és ahogy tovarepült, a fészekben még sokáig hallani lehetett a testvérek nevetését:– Nézzétek, ott megy Kacagó! A mi kakukkunk, aki megtanított minket igazán családdá válni.2025. április 15.Barátok
csendben ültek ketten a tengerparton
és előttük morajlott a víztömeg
a hullámok zenéje messze hallott
hangosak voltak, és kissé dühösek
de őket nem zavarta ez, csak ültek
és a kislány átkarolta barátját
tudták, vágyaik majd beteljesülnek
csak hinni kell... hisz nem veszti varázsát
ott ültek ketten, egymást átkarolva
messze a lemenő, fáradt napsugár
morajlott a tenger, s vele dacolva
a kislány és a ló... ők, a furcsa pár
https://scontent.fbud4-1.fna.fbcdn.net/v/t1.6435-9/213304544_2257385551058321_5822804717201634636_n.png?_nc_cat=102&ccb=1-3&_nc_sid=730e14&_nc_ohc=QCXC0gAOtBsAX_U2Xu3&_nc_ht=scontent.fbud4-1.fna&oh=06d471ff5e4e999e5ff40b0802ffbe8c&oe=60F6E1C6
Haiku csokor Kerecsényi Évi szülinapjára
Haiku csokor Kerecsényi Évi szülinapjára
csillag ragyogott,mindent bearanyozott,hogy megszülettél
földre-szállt tündérmosolya oly sokat ér,mert megszülettél
legyen szép napod,boldog születésnapod,csodás holnapod
2017. május 26.
Kutyahűség
Gyönyörű nap van, ragyog az ég,
maradjunk egy kicsit gazdám még!Itt a március, jön a tavasz,játékra csábít a partszakasz.Fűben hemperegni jó lenne,az idő is gyorsan röppenne,gyere, játsszunk... de mi ez a zaj?Gazdám, érzem, közelg a nagy baj!
Víz és víz mindenütt, te hol vagy?Ugye, megtalálsz, ha alábbhagye rettenetes vízáradat,és megkeresed hű kutyádat?
Elment, és nem értem, hova tűnt...hisz nem követtem el annyi bűnt,hogy megbüntess, drága jó gazdám,mért mentél el, s mért vitt a hullám...
Miért sír gazdasszony, gyerekek,miért van az, hogy csak remegekés nem értem, mi történt, mi volt,miért volt, hogy a folyó tombolt?
Ez a faláda, s benne gazdám,mért nem simogat és szól hozzám,mért nem fekhetek lába elé,s mért nem rohanhatok őfelé...
itt fekszik a kő alatt, csendben, nem mozdulok, lebénult testem,hiába jöttök, s visztek haza,bánatom csak itt lel vigaszra.
A 2011-es brazil árvízben elhunyt gazdi sírjától nem mozdul kutyusa, Capitan, a német juhász kutya
2017. február 25.