ariamta blogja

     A csodálatos gyerekkoromat Újpesten töltöttem. Nagyon szerettem ott lakni, a kertvárosban, amely annak idején szinte olyan volt, mintha falun lettünk volna. A feeling teljesen megegyezett a falusi élet érzésével.

     Az utca, ahol laktunk hűen bizonyította, hogy a nevét fő tulajdonságáról kapta. Bucka utca… Ezt úgy kell elképzelni, hogy az utca két végéről indulva egyre mélyebbre kerültünk, majd középen egy „medencében” érezhettük magunkat. Legfőképpen esőzéskor.

     De térjünk vissza a címadóhoz.

     A szomszédunkban egy idős házaspár lakott. Manci néni és Sanyi bácsi. Mindketten még az 1800-as évek végén születtek, hasonló korúak voltak, mint drága nagyszüleim.

     Sanyi bácsi valamikor a bányában dolgozott, a történetünk idejében már „unalmas” nyugdíjas életét élte. Kertészkedett, sétálgatott, iszogatott. Fiatal korában nagy kujon volt, és ez a tulajdonsága a nyugdíjas évei alatt sem kopott el.

     Na, de lássuk, mi is történt. Megesett egyszer - vagy nem is egyszer -, hatalmas eső zúdult a nyakunkba. Én még iskolás voltam, talán nyolcadikos. Az utcánk közepén lábszárközépig állt a víz. Ha valaki az utca közepe fele, vagy netán a végén lakott, nem ártott volna vízijártasságit kiváltani. Vagy legalábbis egy csónakot bérelni, esetleg venni…

     Szóval, leszakadt az ég… Reggel még csodás napsütéssel köszöntött be az új nap, mindenki úgy ment dolgozni, vagy iskolába, hogy nem számított ilyen Isten csapására. Délután, hazajövetkor mindenki szembesült a ténnyel:

     - Hogy menjek haza?

     Nos, aki az utca végén lakott, egyszerűen a párhuzamos utcát választotta, tett egy kerülőt, és így szerencsésen hazaért. Viszont, akinek a háza pont au utca közepén volt, annak hatalmas kerülő lett volna a szomszéd utca…

     És itt jött szóba Sanyi bácsi… a kis kujon.

     Gondolt egyet - kettő lett belőle -, elővette már kissé kopott, ám de még jól használható gumicsizmáját, felvette bájos mosolyát - mondom, ne felejtsük el, az öreg akkor már jócskán hatvan fölött volt, de lehet, már a hetven elejét taposta -, kigyalogolt az utcasarokra, „lesben állva, áldozatra várva”, mint az a bizonyos cápa.

     És jöttek a hölgyek, csinosabbak, idősebbek, fiatalabbak, azt nem mondom, hogy csúnyábbak, mert olyan nincs. Sanyi bácsink nem volt rest, felajánlotta szolgálatait. Felkapta hátára az első áldozatot, és egy kis ellenszolgáltatás – pár forint ellenében – felajánlotta a hölgynek, hogy gumicsizmában van, és így átviszi őt a „tengeren”. Belegázolt a lábszárközépig érő vízbe, kezével lágyan a hölgy fenekét megtámasztotta, és elindult.

     De ez nem volt neki elég… az a pár forint, az csak ráadás volt. Keze lassan, de biztosan elindult a hölgy fenekén, keresve az utat, hogy egy kicsit közelebbről megismerhesse a hölgy rejtett titkait. Keresett, kutatott, simogatott… aztán éles sivítás, a hölgy leugrott a hátáról, bele a vízbe, nem törődve annak mélységével, szitkok közepette otthagyta az öreget.
     Én ezt a sarokról figyeltem, és a nevetést visszafojtva csak álltam és néztem. Mivel én is haza akartam érni, és pont a vízáradat felső szélénél laktam, felmásztam a kerítésre, és kerítésről-kerítésre „ugráltam”, ahogy tudtam.

     Igen ám, de jött az öreg. Nem zavartatta magát, hogy előtte a hölgy milyen visítást rendezett, kajánul odaszólt nekem:

     - Marikám, gyere átviszlek a vízen.

     A nevetés ekkor kitört belőlem, szépen megköszöntem neki, de mondtam, még fiatal vagyok, nagyon ügyesen tudok kerítést mászni.

     Azzal otthagytam őt, és teljesen száraz lábbal értem haza.

     10 perc múlva kinéztem, az öreg még mindig ott állt a sarkon, „áldozatra” várva…

     Aki nem hiszi, járjon utána!

Csodálkozó kék szemekkel tekintett a világba. Az ő kis világába. Minden érdekelte, ami körülötte élt és zajlott. A bogarak, a lepkék, a virágok, az állatok és persze, a kicsi társai. Úgy ötven kisgyerek. Szőkék, barnák, feketék, és volt köztük egy kis vöröshajú is. Őt Petinek hívták. Mindenki mosolygott, amikor ránézett. Fehér bőrén csak úgy virítottak a vörös szeplők. Mégsem csúfolta senki. Ő volt Zsuzska legjobb barátja. Naphosszat játszottak együtt a homokban, a játszószobában. Csak az éjszakákat töltötték külön, mert a kisfiúknak és kislányoknak külön szobájuk volt. De másnap, a reggelinél mindig boldogan ölelték meg egymást.

Zsuzska szőke hajfürtjein a reggeli napsugár aranylóan csillogott. Kék szeméből a kiváncsiság sohasem tűnt el, mindig érdeklődéssel nézett a külvilágra. Négy éves volt, mindent tudni akart, mindenre rákérdezett. Úgy érezte, semmi sem hiányzik az életéből.

Itt van Kati néni, Márta néni, akik vigyáznak rá, és a konyhában Panni néni főzi a finomabbnál finomabb falatokat. Aztán itt van Józsi bácsi, ő a kertet gondozza, van egy hangos, zörgős kis traktorja, néha megengedi, hogy q gyerekek felüljenek mellé. 

Szeretett itt lenni, de kicsi szívében érezte, hogy valami mégis hiányzik. Nem tudta megmagyarázni, mi lehet az, csak azt látta, hogy társai közül néha-néha valaki elbúcsúzik, elmegy. Jön érte egy néni, meg bácsi, aztán egyszer csak nem jön vissza többet. 

Kérdezgette Márta nénit és Kati nénit is, hová tűntek el a kis társai. Aztán minden egyes alkalommal végighallgatta, hogy a nénik és bácsik megszerették őket, és magukhoz vették, hazavitték őket, és attól fogva ők lesznek az anyukájuk és apukájuk.

Zsuzska ilyenkor maga elé meredt, ízlelgette a szavakat, bár nem értette, mit is jelent az, hogy anyuka és apuka. Aztán azon törte a fejecskéjét, hogy őneki miért nem lehet anyukája és apukája. Pedig ő is jó kislány. Aztán ahogy jött a gondolat, el is ment. Rohant Petihez, és együtt építettek homokvárat. Az volt az ő kis otthonuk. 

Egy nap egy fiatal házaspár érkezett a gyerekotthonba. A hölgy szőke hajkoszorúján ugyanúgy csillogott a nap, mint Zsuzskáén. Zsuzska érdeklődéssel figyelte a számára ismeretlen, de mégis olyan kedves, barátságos nénit. Az első pillanatban úgy érezte, hogy mégis ismeri, hogy már találkoztak. Mosolyogva elindult felé, és csacsogó hangján csak annyit kérdezett:

- Szia, Zsuzska vagyok. Leszel az anyukám? - majd mosolyogva kézen fogta, és vitte a kis birodalmába. - Gyere velem, megmutatom a szobám, az ágyam, megmutatom a játékaimat. Ugye, megnézed? 

Kérdően nézett fel a karcsú nőre, aki meglepetesében szó nélkül követte. 

Zsuzska bársonyos kis keze belesimult a tenyerébe. Szinte érezte a kislány szívének izgatott lüktetését az ujjai között. Az ő szíve is megdobbant.

Nem volt konkrét elképzelése, hogy kislányt, vagy kisfiút szeretne, bár igazán, inkább a kislányhoz húzott a szíve. De ez a kis cserfes, szöszke lány, ez igen, őt szívesen megismerné közelebbről.

A szobában Zsuzska megállás nélkül csacsogott.

- Itt vannak a ruhácskáim, ezek a játékaim. - mondta - És tudod, nagyon szeretek rajzolni. Megmutassam? - kérdezte ellenkezést nem tűrő hangon.

- Persze, szeretném, jobban mondva, szeretnénk látni - mondta a hölgy, miközben rámosolygott a férjére, aki szintén hevesen bólogatott.

Zsuzska elővette a rajzait, büszke, de ugyanakkor kíváncsi mosollyal nézett a két felnőttre.

- Ugye, nektek is tetszik? - kérdezte - Akkor elvisztek magatokkal?

A hölgy az ölébe ültette Zsuzskát, és megsimogatta szöszke fejét

- Engem Évának hívmak, és ő a férjem, az ő neve András. - mutatkozott be Éva. - Szívesen megismernénk téged, egyszer eljöhetnél hozzánk, megnézed hol lakunk, és ha neked is tetszik, akkor megbeszéljük. De addig türelmesnek kell lenned, mert nagyon sok mindent el kell addig intézni. Beszélnünk kell Márta nénivel és Kati névivel, hogy egy napra engedjenek el hozzánk.

- Az nagyon jó lenne - mondta lelkesen Zsuzska! - Van kutyátok, van kertetek, van cicátok? Nagyon szeretek a kutyusokkal és a cicákkal játszani.

- Igen, van kert is, kutya is, cica is. Majd meglátod.

Aznap Zsuzskának nem jött álom a szemére! Egész éjszaka csak azon törte a kis buksiját, hogy neki is lesz anyukája, apukája. 

Bár nem értette a szó jelentését, de érezte, ez valami csudajó dolog lehet... 

- Nekem is lesz anyukám, apukám... - dúdolgatta magában - Anyu..., Apu..., Anyu..., Apu... - és álomba ringatta magát.

Néhány hét múlva a kis szöszke lány már az új családjával élt, onnan járt óvodába, de nem feledkezett meg kis barátjáról, Petiről.

Peti sokszor meglátogathatta őt, még azután is, hogy Peti is családra talált.

2024. július 20.

19 óra 5 perc

Este volt. Hűvös őszi este. Csak néhányan lézengtek az utcán. Péter komótosan ballagott hazafele. A mai nap számára nagyon nehéz volt. Tárgyalás, tárgyalás hátán. Fáradtságot érzett, figyelme lankadt. Csak arra gondolt, hogy még néhány perc és otthon van. Ott, szemben már látszik a lakás kivilágított ablaka.

Még három perc… Szaporán lépkedett, gondolataiba merülve ért az úttestre.

Hatalmas csattanás…

– Mi történt? – nem értette, honnan jött az autó. Hiszen ő nem látta. Vagy csak nem érzékelte a külvilágot?

Hideg volt. Fázott. Körülötte hangos zűrzavar.

– Hívjanak mentőt! Lélegzik! – hallatszott egy hang a tömegből.

– Ne mozgassák! – szólalt meg egy úr! – Már hívtuk a mentőt és a rendőrséget!

Péter mereven feküdt az úttesten, alsó teste egy autó alatt. Vagy talán terepjáró? Mindegy – gondolta – ráz a hideg.

Valaki simogatta a fejét. Felnézett. Kati volt, a felesége. Köd van? Vagy csak az asszony szeme párás?

– Ne sírj – biztatta – minden rendben lesz. – Nem fáj semmim, csak egy kis horzsolás.

Kati kényszeredett mosollyal fogadta férje nyugtató szavait.

– Igen, kedvesem. Tudom. Minden rendbe jön. Csak feküdj nyugodtan, ne mozogj, és ne beszélj.

Péter erősen megmarkolta felesége kezét.

– Ne engedd el, maradj itt velem. – kérlelte. – A gyerekek hol vannak? Tudják, mi történt?

– Nem, nem tudják. Fent vannak a lakásban, egyedül. Csak leszaladtam, mert rossz érzésem volt. És az a hatalmas csattanás… Már felhívtam anyámat, átjön.

– Igen…

19 óra 15 perc

Az addig kihalt utca hirtelen zsibvásárrá változott. A környező épületekből kíváncsi emberek tucatja sietett az utcára.

Szirénázás. Megérkezett a mentő és a rendőr is. A gázoló autó sofőrje idegesen járkált fel s alá. Még most sem tért magához. Még most sem értette, honnan került elő a férfi.

A mentőorvos a sérülthöz sietett, akinek lába élettelenül terült el az autó alatt. A várakozó csendet az orvos hangja törte meg:

– Hol érez fájdalmat?

– A hátamnál, mintha késsel szurkálnák a gerincem – hangzott a válasz.

– Végtagjain érez valami szokatlant? Bizsergést, esetleg szúró érzést?

– Igen, bizsereg a lábam. Nagyon rossz.

– Végtagjait tudja mozgatni?

– Nem tudom – nyögte elhaló hangon Péter.

– Érzi a lábán az érintést?

– Nem, nem érzek semmit. Nagy baj van, doktor úr?

Az orvos hümmögött egyet. A tünetek magukért beszéltek.

– Gerinchordágyat kérek vákuumággyal – utasította a mentőápolót. Az ágyat a sérült mellé helyezték, beállították a kívánt hosszúságot. Majd két részre nyitották, oldalanként a sérült mellé fektették. A férfit óvatosan az ágyra helyezték, és rögzítették az ágy két felét. Így már biztonságosan mozdítható volt.

– Hova viszik a férjem? – kérdezte aggódva Kati.

– A balesetibe, a Fiumei útra – válaszolta halkan az orvos, majd megkérdezte: – Velünk jön?

– Igen – volt a válasz.

Kati beült a mentőautóba, izzadt tenyerét a férje homlokára helyezte, remegve simogatta fájdalomtól eltorzult arcát.

– Nyugodj meg, kedves, most már minden rendben lesz.

19 óra 50 perc

A mentőautó vijjogva elindult. A helyszínre tódult emberek utat nyitottak és együttérzéssel fordultak az elviharzó mentő után.

– Szegény ember! – hallatszott a tömegből.

– Szegény, persze, hogy szegény, de ő volt a hibás! – replikázta egy fiatalabb, erőszakos hang.

– Hallgasson már, még ha ő is volt a hibás, súlyosan sérült, ne törjön pálcát felette! – egy fáradt, idős hang nyugtatta a fiatalt.

A rendőr, miután biztosította a helyszínt, kikérdezte az ott ácsorgó embereket. A gázoló autó sofőrje még mindig magán kívül rótta a kilométereket körbe-körbe. Beszámíthatatlan volt. A helyszínelő rendőr felvette a jegyzőkönyvet, majd a sokkhatás alatt lévő sofőrrel a rendőrségre mentek.

20 óra 10 perc

A mentő hangos szirénázással érkezett a kórházhoz. A sürgősségi osztály munkatársai már a kapuban várták a sérültet. A műtő előkészítve. A sérült azonnal a műtőbe került. Kati a váróban remélte, hogy Péter életben marad és nem lesz komolyabb következménye a balesetnek. A kínos várakozást néha-néha egy-egy telefoncsörgés szakította meg. Kati édesanyja nyugtatta, hogy a gyerekek rendben vannak, és csak annyit tudnak, hogy aput baleset érte, kórházba került, de remélhetőleg hamarosan hazajöhet. Kati anyósa, Márta idegesen érkezett meg a kórházba, dadogott, fulladt, az asztmája erős köhögésre késztette. Elfúló hangon, szinte vádolva támadt Katira.

– Hogy történhetett ez? Mondtam neked, ne hajszold túl szegényt! Most itt van az eredménye!

– De anyuka…

Márta nem hagyta szóhoz jutni. Pörölt egyfolytában.

– Tegnap is mikor ért haza? Mesélte, hogy fel akarjátok újítani a lakást és túlórázni kell, szükség van a pénzre. Hát van neked szíved? Ha nem hajtottad volna ennyire, akkor ez most meg sem történhetett volna!

Majd mérgesen levetette magát a padra. A váróteremben lévő emberek megdöbbenve hallgatták a párbeszédet. Párbeszédet? Nem is volt ez párbeszéd, csak egyoldalú monológ.

20 óra 50 perc

Kati magába roskadt, két kezét összekulcsolta, elmormolt halkan egy imát és könnyes szemmel a plafont bámulta.

– Csak most az egyszer, kérlek, csak most hallgass meg!

– Imádkozz is! – replikázott Márta. – Ha bármi történik, te leszel oka!

Kati nem válaszolt. Ismerte anyósát. Nem rossz ember ő, csak most ideges.

– Jobb, ha nem reagálok.

Lehunyta szemét és várakozott. Várt, türelmesen várt. Már órák teltek el azóta, hogy Pétert behozták és a műtőbe vitték.

– Meddig tart még? – nyilallt fel benne a kérdés. – Meddig tart ez a végtelennek tűnő várakozás? Meddig?

Kati ránézett anyósára. Márta arcára kiült a mély fájdalom. Ráncok milliói születtek pillanatokon belül meggyötört arcán.

– Szegény asszony! – gondolta Kati. Péter az egyetlen fia. – De nekem a férjem, gyermekeim apja! Kegyetlenség lenne, ha elveszíteném! – gondolatai a múltba tévedtek. – Milyen jó volt két éve, amikor a tengerparton labdáztunk, amikor a srácok az apjuk nyakába másztak, és úgy ugráltak a vízbe. Vajon, lesz még ilyen alkalom? Istenem…

22 óra

A kórház folyosóján nem szűnt meg a zsivaj. Hiába volt már este 10 óra, a baleseti sebészeten az orvosok rohangáltak, a sürgősségiről betegágyakon tolták át a sérülteket. Kati a látványba beleborzongott. Nem is hitte volna, hogy egy nap ennyi baleset történik. És ráadásul az ő férje is itt van… vajon, meddig még? Vajon mit hoz a következő pár óra?

22 óra 20 perc

Nyílt a műtő ajtaja. Az orvos fáradt arcán mély barázdák jelezték az elmúlt órák küszködését. Egyenesen Kati felé tartott.

– Ön Kovács Péterné? – kérdezte.

– Igen, Kovács Katalin vagyok, Péter a férjem.

– Dr. Nagy Dániel vagyok. Én operáltam a férjét…

– Doktor úr, mi van vele?

Az orvos, mintha kerülte volna Kati tekintetét, szemével a földet, majd saját cipőfűzőjét pásztázta. Egy percig hallgatott, majd erőt véve magán, Kati szemébe nézett.

– Sajnos, nincsenek jó híreim. A műtét ugyan jól sikerült, most még altatjuk. A gerincnél az ágyéki idegek sérültek, és ez általában az alsó végtagok bénulását vonja maga után. Igaz, az ágyéki gerincszakaszon már nincs gerincvelő, a gerinccsatornában a gerincvelőből kilépett idegek kötege halad. Ez kevésbé érzékeny, mint maga a gerincvelő, néha emiatt többszörös durva törések mellett sincs, vagy csak enyhe az idegrendszeri károsodás. Ennek megjelenése attól függ, mi a sérülés szintje. Minél lejjebb haladunk, annál több területen marad meg az ép beidegzés, az alsó végtagoknak egyre kisebb területe bénul, de többnyire károsodik a széklet- és vizeletürítés.

Kati rémült pillantást vetett az orvosra. Nem értette, és fel sem tudta fogni a történteket.

– Doktor úr, akkor ez most mit jelent? Ugye, nem azt, hogy véglegesen lebénul! Ugye, van még remény a gyógyulásra? Kérem, nyugtasson meg! – Kati könyörgőre fogta a hangját.

– Most az a dolgunk, hogy várjunk. Ma éjszaka az intenzíven tartjuk, s ha nem lesz komplikáció, akkor van reményünk. Egyelőre annyi biztos, hogy jó ideig kerekesszékre lesz szüksége. De azt javaslom, menjenek haza, pihenjenek le, és holnapra talán többet tudunk.

22 óra 30 perc

Kati fáradt mosollyal az ég felé tekintett. Onnan várta a csodát. Majd lassú léptekkel anyósához indult, karon fogta, gyengéden átölelte, biztató szavakkal nyugtatta:

– Menjünk, anyuka. Most nem tudunk többet tenni. Holnap visszajövünk és okosabbak leszünk.

23 óra 10 perc

Otthon semmi sem volt olyan, mint az előző napon. Mintha a két nap között egy hatalmas űr tátongana. Az aggódás és a fájdalom nyomokat karcolt a falba. Még a tárgyak is segítségért kiáltanak. Kati, amennyire erejéből tellett, megnyugtatta a gyerekeket, lefektette őket, majd a tágas nappali sötét kis zugában megbújó kanapéra kuporodott, lábát maga alá húzta, átölelte a díszpárnát és elszundított. Álmában valahol nagyon messze járt. Rémálmai voltak. Felsejlett egy régi emlék, amikor még a gyerekek óvodába jártak. Régen volt. Egy kis újpesti magánóvoda a város szélén. Aztán hirtelen mindennek vége lett. Péter egy nap indoklás nélkül nem vitte többet óvodába a gyerekeket. Rémlett, valamit motyogott, valami betegséget említett…

7 óra 40 perc

Hirtelen ajtócsapkodásra ébredt. Riadtan pillantott a beszűrődő fény felé, szeme elhomályosult, a világosság elvakította. Anyósa állt előtte, most már lenyugodva, higgadtan.

–  Mennünk kell, Katikám! Már biztosan magához tért.

A félórás út a kórházig hosszú éveknek tűnt. Aztán az épületben a fertőtlenítő átható szaga, a rohangáló nővérek, az idegesen fel-alá járkáló rokonok, ismerősök… minden, minden olyan zűrzavaros volt. Kati izgatottan indult az intenzív osztály felé, de egy nővér az útját állta.

– Asszonyom, oda tilos bemenni! Kérem, várakozzon itt, a folyosón. Nagyvizit lesz, de vizit után beszélhet az orvossal. Tudja az operáló orvos nevét? Hogy hívják a beteget?

Kati ijedten megtorpant, zavarában csak dadogni tudott.

– Igen, igen… A férjem… Tegnap hozták be, balesete volt. Kovács Péternek hívják. Az orvosa neve? Egy pillanat… Igen, dr. Nagy Dániel. – rémlett fel az orvos neve.

A nővér a pulton elhelyezett kartonokban keresgélt, majd együtt érzően megjegyezte:

– Igen, még itt van az intenzíven. Várjanak, a doktor úr hamarosan végez a nagyvizittel, és tőle mindent megtudhatnak.

Kati és anyósa kényszeredetten letelepedtek a kissé kopott, egymással összekötött műanyag székekre. Minden apró mozdulatukra a szék nyikorogni kezdett. Zavartan körülnéztek, de senki sem törődött velük. Csak várakoztak türelmes türelmetlenséggel.

10 óra 10 perc

Végre megjelent az orvos. Kezében tartotta Péter kórlapját. Szavai csendesek voltak, megnyugtatóak. De mégis, amit Kati ebből megértett: Péternek kerekesszékben kell tovább élnie az életét. Gyógytornák sora vár rá. Nem tudni, mennyi ideig…

Három évvel később

Három év telt el Péter balesete óta. Lassan a család élete is rendeződött, új kerékvágásba lépett. Alkalmazkodtak az új életstílushoz. Péter munkahelye megmaradt, bár a külföldi utakról le kellett mondania. Nem volt egyszerű, de akaraterővel és kitartással leküzdött minden nehézséget. Lelkesen vett részt a gyógytornákon felesége támogatásával. Állapota sokat javult, de lábra állni még nem tudott.

2020. augusztus 2.

1920-at írtunk.

Jenő, miután visszatért a háborúból, sebesülten, csalódottan, bal szemét elveszítve, üvegszemmel pótolva a szülői házhoz ment. Szülei - a történtek ellenére - örömmel fogadták, ápolgatták, mindent megtettek, hogy a kedvében járjanak. Egy ideig nem is volt probléma.

Megismerkedett egy lánnyal, akit - nagyon fiatalon - elvett feleségül. Két szép gyermekük született, egy fiú, és egy lány. 

Sajnos, az élet most nem volt kegyes vele. A lánnyal, aki a felesége lett, valami történt, valami, ami elszakította őt a valóságtól, valami, amitől egy saját világ kerekedett köréje. Ezt a valamit pedig pszichózisnak hívják. Egy pszichotikus ember közelében lenni általában kényelmetlen, félelmetes, leginkább azért, mert a legtöbbünknek fogalma sincs, hogy mégis hogyan kellene ilyenkor viselkednünk. Mit mondhatunk, és mit nem? Mit ért abból, amiről beszélünk? Mivel segítünk, és mivel rontunk az állapotán?

A helyzet egyre súlyosabb lett, a gyermekek elkerültek tőlük a nagyszülőkhöz, a fiatalasszonyt pedig zárt intézetbe vitték.

Az akkori törvények szerint, ha valaki súlyos pszichiátriai betegségben szenved - elmebeteg -, attól a házastárs nem válhat el. 

Egyedül maradt, a gyerekek a nagyszülőknél, a felesége az elmegyógyintézetben.

Apja továbbra is, még ennyi idő után is erősködött, hogy tanulja ki az aranyműves szakmát. 

Ő mit sem változott, ugyanolyan hévvel tiltakozott, mint gyermekkorában. Alkalmi munkákat vállalt, így tartotta fenn magát.

Nős ember lévén, az ismerkedés számára korlátozott volt. De mégis beleszeretett valakibe, egy nálánál 10 évvel fiatalabb lányba, akit szívesen elvett volna feleségül, de nem tehette. 

A lány szegény családból származott, nem volt vagyona, csak két szép szeme. És a kedvessége. Jenőt elvarázsolta az a tisztaság, ami a lányból áradt.

Nem úgy a szülőket. Tiltották, pedig gondolhatták volna, hogy nála ez pont az ellenkezőjét váltja ki. Tetézték az aranyműves szakmára való biztatással is.

Jenőnél ekkor betelt a pohár. "Szakmát" választott, és beállt kocsisnak. Lovaskocsit hajtott, vállalt mindent, amit a lovaskocsi elbírt. Összeköltözött a lánnyal, Marikával, s mivel feleségül nem vehette, az akkori kifejezést használva, vadházasságban éltek.

1930-ban megszületett Jenőke. Két és fél évenként aztán jöttek sorban a többiek. 1933. februárjában Marika, 1935. augusztusában Laci és 1937. december 31-én, szilveszter éjjelén, Anna. Még Szálasi Ferenc is gratulált a kórházban a fiatalasszonynak.

Az anyagi nehézségeket leszámítva boldogok voltak addig, amíg a sors közbe nem szólt. Jenőke 5 éves volt, s mint egy vadóc kisfiú, vígan szaladgált a meleg nyárban az udvaron, felhevülve. Egy "kedves" szomszéd, aki nem viselte el a gyermekzsivajt, leöntötte hideg vízzel a fiút. Súlyos tüdőgyulladás után Jenőkét sírva temették a szülők. Az akkor 2,5 éves Marika még nem értette, hova lett a mindig vidám bátyja. Gyászos idő volt, Jenő felesége terhessége utolsó szakaszába ért, lelkében a gyásszal, a fájdalommal. De erőt adott neki lánya és a születendő gyermeke.

Lassan teltek a napok, újabb tragédia árnyékolta be a kis család életét. Marika, aki immáron a legidősebb gyermek volt, szintén az udvaron játszott. A "kedves" szomszéd nem tanult az előző esetből. De mégis, most nem hideg vízzel öntötte le a játszadozó gyermeket, hanem forró levessel. Égési sérülésekkel szállították a kórházba. Szerencsére, nagyobb baj nélkül átvészelte.

Teltek-múltak az évek. A gyerekek nem tudtak arról, hogy a szülők nem házasok. Számukra ez volt a család, az anya, az apa, a nagybetűs család.

Az első feleség még mindig a zárt osztály lakója volt.

1939-ben kitört a második világháború, a zsidóüldözés. Jenő származása révén ugyan nem volt zsidó, de zsidó szülők fogadták örökbe, viselte a nevüket. Nehéz idők következtek. A németek zsidóként üldözték a családot, az oroszok nácikként. 

Bekövetkezett a nemvárt, de előre sejtett fordulat - Jenőt besorozták, elvitték katonának. Nem számított a három gyerek, nem számított, hogy az első világháborúban a fél szemét elveszítette. Mennie kellett. Sokáig semmi hír nem érkezett felőle. Bizonytalan volt minden. Mígnem egyik nap szomorú hír érkezett. Jenő orosz fogságba került, elhurcolták magukkal egy kis 'málenkij robot'-ra, ahol végül nyoma veszett. Marikát értesítették, hogy párja eltűnt, meghalt. Otthon bújtatta anyósát és apósát a nácik elől, közben egyedül nevelte a három gyermeket, dolgozott... és siratta a párját. 

A háborúnak lassan vége lett. Az élet kezdett visszatérni, ha nem is a normál rendjébe, de a romok között új remények éledeztek. 

A gyerekek nőttek, sokat kérdezősködtek, hol van az apjuk. Marika nem tudott konkrét választ adni, csak annyit:

- Hazajön... meglátjátok. Csak várjatok türelemmel - s közben keserűsós könnyeit nyelte. (Nem fogadta el, hogy többet nem láthatja.)

Nem is kellett sokáig várni. A csoda megtörtént, Jenő egy nap beállított, lesoványodva, megtörten, fáradtan... de élve.

A kis család végre együtt volt, végre átölelhették egymást. Jenő szeretettel nézett három gyermekére, a 12 éves Marikára, a 10 éves Lacira és a 8 éves Annára. Büszke volt.

1947-ben jött a fordulat. Jenő első felesége az elmegyógyintézetben meghalt... 

Titokban, hogy a gyerekek ne tudják meg, összeházasodtak.

Ő volt az én anyai nagyapám...

1914-et írtunk. 

Az első világháború kemény időszakának első éve.

A háború az európai nagyhatalmak érdekütközéseinek következtében tört ki. Ezek 1914-ben két nagy szövetségi rendszerbe tömörültek: az antantba, melyhez Franciaország, az Orosz Birodalom és Nagy-Britannia, míg a hármas szövetséghez Németország, Ausztria-Magyarország és Olaszország tartozott. A háború közvetlen kiváltója a szarajevói merénylet volt, amikor egy boszniai szerb nacionalista meggyilkolta a városba látogató osztrák-magyar trónörököst, Ferenc Ferdinánd főherceget és hitvesét 1914. június 28-án. A merénylő az Ifjú Bosznia szervezet tagja volt. A történelem egyik legvéresebb háborújának számított a harctereken elesett 9 millió katonával és további 5 millió polgári áldozattal, akik a megszállások, bombázások, éhínségek, járványok következtében veszítették életüket. 

1914-et írtunk. 

Ő még csak gyerek volt, 14 éves, nem tudta, mit hoz az élet. Erős, akaratos gyermek, s ezt a jellemét élete végéig hordozta magában. Nem mondható átlagosnak, és úgy is viselkedett. 

Nevelő szülei, akik örökbe fogadták, gazdag zsidó családból származtak. Neki is ezt a sorsot szánták. Aranyművesnek taníttatták - de Jenőnek ez nem kellett. Dacból, méregből másképp döntött...

Más hasonló korú srácok, amíg lehetett, rúgták a labdát a grundon, ő gondolt egyet, és belépett a Monarchia hadseregébe. Egy idő után ő is az egyik legkegyetlenebb csatában találta magát. 

Az isonzói csaták az első világháborúban tipikus, felőrlő harcok halmazába tartozott. Viszonylag kis területen nagy létszámú hadseregek csaptak össze, de ezk a csaták területnyereségre nem vezettek, vagy csekély jelentőségűek voltak, ugyanakkor nagyszámú sebesült és halott maradt a harcoló felek mindkét oldalán. Az Isonzó mentén állóháború alakult ki, amely 1917-ig tartott, amikor a caporettói áttörés során az isonzói frontszakasz megszűnt, az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai előrenyomultak Olaszországba. 

Ott harcolt ő is az Isonzó mentén, mint a felnőttek, nem gondolkodott, csak ment előre. Megszállottan, vadul, talán ő maga sem tudta, mi célból. Fiatal volt, de a harcok mezején férfivé érett. Körülvették a háború áldozatai, amerre lépett, mindenütt rettenetes látvány fogadta. De nem visszakozott, mígnem egy nap...

Ugyanúgy kezdődött, ugyanúgy folytatódott, mint a többi a háború kitörése óta. Kezében puskával, szívében haraggal, vagy talán csalódottsággal, ment, követte társait. Aztán egyszer csak valami történt... 

Hirtelen megmagyarázhatatlan fájdalmat, nyilallást érzett a fején. Elveszítette eszméletét, s csak azt érzékelte, hogy körülötte minden elcsendesedett, békés volt a táj, annyira szép... aztán sötétség.

A hadikórházban tért magához, a feje bekötözve, csak az egyik szeme volt fedetlen, azzal csodálkozott rá a körülötte tüsténkedő fehérköpenyes nővérkékre. A tábori ágy kemény volt, a feje zúgott, karján tűszúrások és a bal szemében, a kötés alatt elviselhetetlen fájdalmat érzett.

Próbált magyarázatot kapni a történtekre, de senki sem válaszolt. Csak annyit mondtak, hogy pihenjen.

Teltek-múltak a napok, lassan csökkent a fájdalom. A gyógyulást viszketés kísérte, ami egyre nehezebben volt elviselhető. A fejéről lekerült a kötés, de a szemére tapaszt tettek, és nem engedték, hogy leszedje. 

Egy óvatlan pillanatban mégis csak sikerült letépni magáról a tapaszt. Becsukta jobb szemét és nem látott semmit. Ordítva, szinte magán kívül hívta az ápolót.

- Látni akarok! Hol a szemem? Mi történt? Miért nem látok? 

Hívták az orvost, aki nyugtatót adott neki, amitől - ha lassan is -, de megnyugodott. A bal szemét elvette tőle a háború. Alig múlt 14 éves...

De életben maradt. Még volt dolga ezen a földön...