ariamta blogja

Lehunyom a szemem, az éj betakar,

az álom elkerül, nem jön egyhamar,

rám borul a csönd, az erdő mély csöndje,

itt nem zavarnak, ez a senki földje.

Ágyam egy régen már megkopott matrac,

a párnám egy lehullott levélkupac,

takaróm az éjszaka sötét leple,

lágy és meleg, mint volt jó anyám keble.

Félek... ma este még rám borul az éj,

de holnap vajon jut-e még kenyérhéj?

Találok-e még valami ehetőt,

vagy rám teszik a fekete lepedőt?

Félek...tegnap is ütöttek és vertek,

a régi sebeim be sem hegedtek,

nőnek már régóta nem érzem magam

csak a sarkon... jaj, minden oly céltalan.

Tán neki sem könnyebb, pedig ő férfi,

az álmait ő is csak félve szövi,

talán majd a holnap... az hoz valamit,

és feledteti létünk borzalmait.

Egy puha ágy, egy tányér meleg leves,

forró fürdő, az otthon gondolata,

néhány jó szó, nem csak könyörületes,

s eltűnhet a valóság iszonyata.

De ma még csak a maradék jut nekem,

mi mások tányérjában már felesleg,

s azt még a kutyáiktól el sem veszem,

hisz különbet esznek ezek az ebek.

Ide jutottam, és eldobtak engem,

fiam, lányom, széthullott már a család,

szégyellnek, hiszen utcára kerültem,

nem látják már bennem a gondos anyát.

Pedig voltak szebb napjaim, jó munkám,

volt családom, szép életem, otthonom...

most csak egyre vágyom: szemem lehunynám,

s a gond végre kisimulna arcomon.

Menekültél... és magad után hagytál

Mindent, mi anyaföldre emlékeztet

Menekültél... s még írni sem tanultál,

S csöpp kis életed némán bevégezted

Vagy kiáltottál segítségért, hangod

Néma fülekre talált, ők csak nézték

Szenvtelenül az élethalálharcod,

Szívükből a szánalmat rég kitépték

Csöpp tested árván hevert a homokban,

Mint egy nagy és végső segélykiáltás

Otthonod már régóta csak romokban,

Nem volt visszaút, csak halálkiáltás

Angyalok őrzik már végső álmodat,

Aludj kicsi gyermek, gonosz a világ

Rövid kis életed maga áldozat,

Sírodon jelkép legyen a szívvirág.

Hír: Másfél éves szír kisfiú holttestét vetette partra a víz

2015. szeptember 16.

T.M.