ariamta blogja

   2020. május – Tavaszi rügyfakadás, virágzó természet, az élet újjáéledése… de nekem egy fájdalmas, szomorú, tavaszi időszak. Naponta több órát töltöttem vele, szinte csak este mentem haza. Annyira jó volt újra a közelében lenni, a mosolyát figyelni, lesni minden mozdulatát. De volt valami, ami nagyon aggasztott. Azt vettem észre, hogy hirtelen nagyon lefogyott, az őszinte, kedves mosoly egy kissé megkopott…

   Egy nap aztán bekövetkezett, amire nem is számítottam. Iszonyatos fájdalmakat érzett, és egy furcsa csomót a hasában. Olyan hirtelen fejlődött ki, hogy szinte magunkhoz sem tértünk. Az orvosi konzultáció után megszületett a döntés… műtét.

   Hosszú várakozás, reménykedés után az orvos közölte, a műtét sikerült, és minden rendben van. Boldogan vittem haza, és igyekeztem, hogy minden könnyebb és jobb legyen neki. Egyre jobban érezte magát, egyre gyarapodott, látványosan szedte fel a kilókat. Velem madarat lehetett volna fogatni.

   Sok időt töltöttem vele, annyit, amennyit csak lehetett. Napközben nála voltam, csak este mentem haza. Nyugodt voltam, hiszen az egész lakást kamerákkal láttuk el, így minden mozdulatát, minden pillanatát figyelemmel kísérhettük.

   2020. augusztus – Csodálatos napokat töltöttünk együtt, kirándultunk, elvittük mindenhova, annyira boldogok voltunk együtt, egészen addig, amíg egy nap újra…

És újra… az a bizonyos csomó meg nem jelent a hasában. Nem akartunk hinni a szemünknek, nem akartunk semmit sem elfogadni. Ez nem lehet igaz, ez biztosan csak valami olyan dolog lehet, ami elmúlik…

   Újra irány a Honvéd kórház… vizsgálatok, tanakodások és újra műtét. Nem lehet igaz, ez biztosan csak tévedés.

   Újra ott álltam az orvos előtt, kétségek között, bizonytalanul.

-       Sajnos, nem tudunk mit tenni – ez volt a válasz. - Vissza kellett varrni, nem tehetünk már semmit. A rák annyira elhatalmasodott, hogy nincs mentség.

Hazamentünk, ő, erről mit sem tudott. Csak az én szívem fájt, és éreztem, hogy erről, neki nem szabad semmit sem tudnia. Lehet, érezte, de nem árultam el.

   Hónapokon keresztül maradtam mellette, vele éltem, támogattam, segítettem, ölelgettem, szeretgettem. Ő volt a legfontosabb az életemben. Nem számított, hogy bárki is hiányol, bárkinek is szüksége van rám, ő volt a legfontosabb, ő volt az, akiért mindent megtettem volna. Szerencsére, mindezt a családom megértette.

   2020. november 20. – Eljött a nap, ami végül is annyi fájdalmat, annyi addig alig ismert gyötrődést okozott. Tudom, édesapám 1973-ban bekövetkezett halála hasonló érzelmeket váltott ki belőlem, amit évekig nem tudtam elfogadni, de az, hogy egy általam annyi éven keresztül imádott személy, akit szinte barátnőmként szerettem, valami olyat él át, és valami olyan helyzetbe kerül, ami számomra elfogadhatatlan, nem hiszem, hogy túlélhető.

   És mégis megtörtént… Délután, férjemmel ott voltunk nála, amikor hirtelen rosszul lett. Én tudtam, de neki sohasem mondtam el, hogy az a csomó, amit végül nem tudtak eltávolítani, az élete végét jelentette.

   Délután volt, egy nyugodt, novemberi délután, amikor hirtelen rosszul lett. Nem tudtam, mi lehet vele, ezért azonnal hívtam a mentőket. Hamar meg is érkezett egy autó, egy orvossal.

-  Összeomlott a keringése – ennyi volt a válasz.

Gyors intézkedések, sőt, engem kértek, hogy segítsek, hogy szívmasszázst alkalmazzak. Ennél borzalmasabb érzést el sem tudtam képzelni. Segítenék, hiszen minden vágyam az, hogy segítsek rajta… de ennyire béna lennék.

   Gyorsan megérkezett a második mentő, valahogy visszahozták az életbe… aztán elvitték… akkor láttam utoljára.

   Óránként hívtam a kórházat, hogy van, mi van vele. 23:00 h-kor kaptam az értesítést, hogy elment…

   Elment az édesanyám… elment az apukám után, aki már nagyon várta…

   Borzalmas éjszaka volt…

   Másnap, miután nem tudtam magamhoz térni, a férjem azt javasolta, üljünk autóba, menjünk el, csak úgy, cél nélkül.

   Így is történt. Az út közben egyszer csak megszólalt a telefonom vészjelzője. Utána azonnal a férjem vészjelzője… és pár perc múlva a fiam telefonján is megszólalt a vészjelző. Ezt még akkor állítottam be, amikor beteg volt.

   Megdöbbenve hívtuk egymást, mi történt.

   Aztán néhány perc múlva, megszólalt a telefonom… Ő hívott engem… az édesanyám.

   Utoljára még búcsút mondott nekem, elköszönt tőlem… az édesanyám…

Az öregasszony minden este ugyanarra a dombra sétált fel, ahol a fák susogása mintha régi dalokat dúdolt volna. A kezében egy kis könyvet tartott, amiben verssorokat írt, amiket álmában hallott. Nem tudta, honnan jönnek ezek a szavak, csak azt, hogy amikor leírja őket, valami mély béke költözik a szívébe.

Egy este, mikor a nap utolsó sugarai aranyra festették a tájat, egy fiatal lány jelent meg mellette. Nem szólt semmit, csak leült mellé, és a könyvbe nézett. A szemei megteltek könnyel.

"Ezt én írtam... régen. Egy másik életben."

Az öregasszony nem lepődött meg. Tudta. A szavak mindig visszatalálnak ahhoz, aki először álmodta őket.

A szobában csend van. Nem az a nyugodt, békés fajta, hanem az, amelyik súlyt rak a mellkasra. A falak nem beszélnek, de figyelnek. A levegő mozdulatlan, mintha az idő is elfelejtett volna továbbmenni.

A dzsungel csendje mélyebb volt, mint valaha. A tigris nesztelenül mozgott az aljnövényzetben - izmai hullámoztak, ahogy lassan közeledett a tisztás szélén álló emberhez. Nem támadott. Csak nézte. A sárga szempárban nem volt félelem, sem harag - csak a világ régi törvényeinek csendes tudása.

Az ember megemelte a kezét, mintha üdvözölni akarná, de tudta, ez nem üdvözlés, és nem tart örökké. A tigris egyetlen mozdulattal elfordult, belesimult az erdő árnyai közé. A levelek még percekig remegtek utána, de ő már eltűnt.

Csak a pillantása maradt.

Egy kis faluban, a patak partján, állt egy öreg, széles lombú fűzfa. Az ágai olyan hosszúak voltak, hogy ha a szél meglebbentette őket, úgy tűnt, mintha meg akarná ölelni a világot. A fa alatt egy pad állt, amin minden délután ott ült egy idős hölgy. Fehér kendőt viselt, és mindig egy könyvet tartott az ölében, de ritkán olvasott belőle. Inkább csak nézte a vizet, hallgatta a madarakat, és mosolygott az arra járókra.
   A falubeliek kedvelték őt. A gyerekek megálltak nála egy szóra, a fiatal anyukák megosztották vele a napi örömöket, az öregek pedig meghajoltak előtte, mintha csak valami különös bölcsességet őrizne.
   Egy napon egy kisfiú, Áron, leült mellé. Nem szólt semmit, csak odakucorodott. A hölgy rápillantott, majd csendesen megkérdezte:
– Valami bánt, kisfiam?
   A fiú bólintott.
– Néha azt érzem, hogy nem vagyok elég jó – mondta halkan. – Hogy bárhogy igyekszem, nem veszik észre.
   Az idős hölgy nem válaszolt rögtön. Kinyitotta a könyvét, és egy apró papírlapot húzott elő belőle. Rá volt írva: „A szeretet olyan, mint a nap: néha felhő takarja, de attól még mindig ott van.”
– Ezt egy régi barátomtól kaptam – mondta. – Akkor adta, amikor én is így éreztem. Azóta mindig magamnál tartom.
   A kisfiú sokáig nézte a lapot, majd megszorította a hölgy kezét.
– Elvihetem?
   A hölgy elmosolyodott.
– Most már a tied. De csak akkor add tovább, ha egyszer valaki másnak lesz szüksége rá.
   Áron minden délután visszatért a fához. Néha mesélt, néha csak hallgatott, de mindig boldogan távozott. Az idős hölgy pedig mindig ott volt, türelmesen, figyelmesen, és a szeretetével mintha meggyógyította volna a csendeket is.
   Telt-múlt az idő, és egy napon a pad üresen maradt. A falu elcsendesedett, mintha mindenki egy kicsit visszatartotta volna a lélegzetét. De aztán, egyik délután, Áron újra ott ült a padon. Kezében egy papírlap, amin ez állt: „A szeretet, amit adtál, mindig veled marad.”
   És a fűzfa ágai akkor is úgy lengtek a szélben, mintha öleltek volna valakit.

2025. április 15.