ariamta blogja

Egy kis faluban, a patak partján, állt egy öreg, széles lombú fűzfa. Az ágai olyan hosszúak voltak, hogy ha a szél meglebbentette őket, úgy tűnt, mintha meg akarná ölelni a világot. A fa alatt egy pad állt, amin minden délután ott ült egy idős hölgy. Fehér kendőt viselt, és mindig egy könyvet tartott az ölében, de ritkán olvasott belőle. Inkább csak nézte a vizet, hallgatta a madarakat, és mosolygott az arra járókra.
   A falubeliek kedvelték őt. A gyerekek megálltak nála egy szóra, a fiatal anyukák megosztották vele a napi örömöket, az öregek pedig meghajoltak előtte, mintha csak valami különös bölcsességet őrizne.
   Egy napon egy kisfiú, Áron, leült mellé. Nem szólt semmit, csak odakucorodott. A hölgy rápillantott, majd csendesen megkérdezte:
– Valami bánt, kisfiam?
   A fiú bólintott.
– Néha azt érzem, hogy nem vagyok elég jó – mondta halkan. – Hogy bárhogy igyekszem, nem veszik észre.
   Az idős hölgy nem válaszolt rögtön. Kinyitotta a könyvét, és egy apró papírlapot húzott elő belőle. Rá volt írva: „A szeretet olyan, mint a nap: néha felhő takarja, de attól még mindig ott van.”
– Ezt egy régi barátomtól kaptam – mondta. – Akkor adta, amikor én is így éreztem. Azóta mindig magamnál tartom.
   A kisfiú sokáig nézte a lapot, majd megszorította a hölgy kezét.
– Elvihetem?
   A hölgy elmosolyodott.
– Most már a tied. De csak akkor add tovább, ha egyszer valaki másnak lesz szüksége rá.
   Áron minden délután visszatért a fához. Néha mesélt, néha csak hallgatott, de mindig boldogan távozott. Az idős hölgy pedig mindig ott volt, türelmesen, figyelmesen, és a szeretetével mintha meggyógyította volna a csendeket is.
   Telt-múlt az idő, és egy napon a pad üresen maradt. A falu elcsendesedett, mintha mindenki egy kicsit visszatartotta volna a lélegzetét. De aztán, egyik délután, Áron újra ott ült a padon. Kezében egy papírlap, amin ez állt: „A szeretet, amit adtál, mindig veled marad.”
   És a fűzfa ágai akkor is úgy lengtek a szélben, mintha öleltek volna valakit.

2025. április 15.

Valahol egy tarka mező szélén, egy sűrű bokros erdőben élt egy kis kakukkfióka, akit Kacagónak hívtak. Neve nem véletlenül volt ilyen vidám – bár ő maga nem tudta, miért került egy vörösbegy fészkébe, mindig kacagott, csipogott, és fura módon minden fészeklakóval barátságban akart lenni.

14 éves voltam, abban a korban, amikor már felnőttnek képzeltem magam, azt hittem, mindent tudok, mindenre odafigyelek, és minden jó, amit cselekszem. Nem így volt…
   Abban az időben elég sok baj ért bennünket. Apu kórházba került, majd kiengedték, aztán újra visszakerült. Egy alkalommal, amikor éppen itthon volt, anyukám került kórházba. Csak kapkodtuk a fejünket, mi jöhet még…
   A szüleim nagyon szerették egymást, az az igazi tiszta szeretet, békés hangulat, összetartás a családban jellemezte a mindennapjainkat. De az a bizonyos vasárnap, amikor anyu nem volt otthon, az örökre bevéste magát az emlékeimbe.
   Már bontogattam szárnyamat, főzögettem otthon a nyári szünetben, elég jól sikerült minden – már akkor is szerettem főzni, sütni. De nem minden arany, ami fénylik…
Apu szólt reggel:
   - Öcsikém, viszünk anyunak a kórházba egy kis rántott húst krumplival, tudod, nagyon szereti, és a kórházi kaja… szóval, szedjük össze magunkat, és készítsünk finom ebédet.
   Örültem a dolognak, élveztem, hogy én vagyok a háziasszony, én készítem a kaját, apu majd kisüti a húst, a többit rám bízta. Hozzáfogtam, előkészítettem a húst, előkészítettem a panírozáshoz szükséges anyagokat és büszkén nekiálltam. Már a harmadik húst paníroztam, apu sütötte az elsőt és a másodikat, amikor idegesen rám mordult:
   - Öcsikém, mivel paníroztad ki a húst? A panír kemény, megégett, a hús nyers maradt. Mit csináltál? Mutasd csak?
   Ránézett a zsemlemorzsás tányérra, és majdnem sírva fakadt.
   -Te, Öcsi – mondta – ez nem prézli, ez gríz!
Én közömbösen csak ennyit mondtam:
   - Na és, nem mindegy? Itt a prézli, akkor ezzel csináljuk.
Apu elkeseredetten így szólt:
   - Kiválogattam a legszebb húsokat, hogy azt vigyük be anyunak, ezt sem lehet rád bízni? Hol jár az eszed?
   És mérgében hozzám vágta… a prézlit. Mondanom sem kell, hogy ingem, gatyám prézliben úszott. Bajadér táncot kezdtem járni, hogy kirázzam magamból a zsemlemorzsa áradatot. Ez annyira mókás volt, hogy apunak egyből elszállt a mérge, és nagyot nevetve csak ennyit mondott:
   - Ezt az elszúrt husit panír nélkül megsütjük, és megesszük… tehát, edd meg, amit főztél!
   Nevetve bepaníroztuk a maradék húsokat, ami már nagyon jól sikerült, és bevittük anyunak. Természetesen elmeséltük a kalandunkat, amin anyu nagyon jót nevetett, ezzel is könnyebbé tettük neki a kórházi tartózkodást.
   Később is mindig emlegettük a baklövésemet, amikor rántott hús került az asztalra.

     A csodálatos gyerekkoromat Újpesten töltöttem. Nagyon szerettem ott lakni, a kertvárosban, amely annak idején szinte olyan volt, mintha falun lettünk volna. A feeling teljesen megegyezett a falusi élet érzésével.

     Az utca, ahol laktunk hűen bizonyította, hogy a nevét fő tulajdonságáról kapta. Bucka utca… Ezt úgy kell elképzelni, hogy az utca két végéről indulva egyre mélyebbre kerültünk, majd középen egy „medencében” érezhettük magunkat. Legfőképpen esőzéskor.

     De térjünk vissza a címadóhoz.

     A szomszédunkban egy idős házaspár lakott. Manci néni és Sanyi bácsi. Mindketten még az 1800-as évek végén születtek, hasonló korúak voltak, mint drága nagyszüleim.

     Sanyi bácsi valamikor a bányában dolgozott, a történetünk idejében már „unalmas” nyugdíjas életét élte. Kertészkedett, sétálgatott, iszogatott. Fiatal korában nagy kujon volt, és ez a tulajdonsága a nyugdíjas évei alatt sem kopott el.

     Na, de lássuk, mi is történt. Megesett egyszer - vagy nem is egyszer -, hatalmas eső zúdult a nyakunkba. Én még iskolás voltam, talán nyolcadikos. Az utcánk közepén lábszárközépig állt a víz. Ha valaki az utca közepe fele, vagy netán a végén lakott, nem ártott volna vízijártasságit kiváltani. Vagy legalábbis egy csónakot bérelni, esetleg venni…

     Szóval, leszakadt az ég… Reggel még csodás napsütéssel köszöntött be az új nap, mindenki úgy ment dolgozni, vagy iskolába, hogy nem számított ilyen Isten csapására. Délután, hazajövetkor mindenki szembesült a ténnyel:

     - Hogy menjek haza?

     Nos, aki az utca végén lakott, egyszerűen a párhuzamos utcát választotta, tett egy kerülőt, és így szerencsésen hazaért. Viszont, akinek a háza pont au utca közepén volt, annak hatalmas kerülő lett volna a szomszéd utca…

     És itt jött szóba Sanyi bácsi… a kis kujon.

     Gondolt egyet - kettő lett belőle -, elővette már kissé kopott, ám de még jól használható gumicsizmáját, felvette bájos mosolyát - mondom, ne felejtsük el, az öreg akkor már jócskán hatvan fölött volt, de lehet, már a hetven elejét taposta -, kigyalogolt az utcasarokra, „lesben állva, áldozatra várva”, mint az a bizonyos cápa.

     És jöttek a hölgyek, csinosabbak, idősebbek, fiatalabbak, azt nem mondom, hogy csúnyábbak, mert olyan nincs. Sanyi bácsink nem volt rest, felajánlotta szolgálatait. Felkapta hátára az első áldozatot, és egy kis ellenszolgáltatás – pár forint ellenében – felajánlotta a hölgynek, hogy gumicsizmában van, és így átviszi őt a „tengeren”. Belegázolt a lábszárközépig érő vízbe, kezével lágyan a hölgy fenekét megtámasztotta, és elindult.

     De ez nem volt neki elég… az a pár forint, az csak ráadás volt. Keze lassan, de biztosan elindult a hölgy fenekén, keresve az utat, hogy egy kicsit közelebbről megismerhesse a hölgy rejtett titkait. Keresett, kutatott, simogatott… aztán éles sivítás, a hölgy leugrott a hátáról, bele a vízbe, nem törődve annak mélységével, szitkok közepette otthagyta az öreget.
     Én ezt a sarokról figyeltem, és a nevetést visszafojtva csak álltam és néztem. Mivel én is haza akartam érni, és pont a vízáradat felső szélénél laktam, felmásztam a kerítésre, és kerítésről-kerítésre „ugráltam”, ahogy tudtam.

     Igen ám, de jött az öreg. Nem zavartatta magát, hogy előtte a hölgy milyen visítást rendezett, kajánul odaszólt nekem:

     - Marikám, gyere átviszlek a vízen.

     A nevetés ekkor kitört belőlem, szépen megköszöntem neki, de mondtam, még fiatal vagyok, nagyon ügyesen tudok kerítést mászni.

     Azzal otthagytam őt, és teljesen száraz lábbal értem haza.

     10 perc múlva kinéztem, az öreg még mindig ott állt a sarkon, „áldozatra” várva…

     Aki nem hiszi, járjon utána!

A kis fecske, amely mindig elsőként érkezett tavasszal, idén késett. A falu öregjei aggódva lesték az eget. Egyszer csak egy viharvert, fáradt madár ereszkedett a templomtoronyra.

Pihegett, szárnya piszkos volt, de a csőrében egy apró tollat hozott - egy másik fecske tollát. A többiek csivitelve fogadták, mintha mesét kértek volna.

A kis fecske egy utolsó csippanással üzent: messze, egy vihar sújtotta vidéken, egy társa elveszett. De ő sosem feledi.

A falu megértette: a fecskék nemcsak hazatalálnak, de a szívük is mindig visszavezet oda, ahová tartoznak.