ariamta blogja

14 éves voltam, abban a korban, amikor már felnőttnek képzeltem magam, azt hittem, mindent tudok, mindenre odafigyelek, és minden jó, amit cselekszem. Nem így volt…
   Abban az időben elég sok baj ért bennünket. Apu kórházba került, majd kiengedték, aztán újra visszakerült. Egy alkalommal, amikor éppen itthon volt, anyukám került kórházba. Csak kapkodtuk a fejünket, mi jöhet még…
   A szüleim nagyon szerették egymást, az az igazi tiszta szeretet, békés hangulat, összetartás a családban jellemezte a mindennapjainkat. De az a bizonyos vasárnap, amikor anyu nem volt otthon, az örökre bevéste magát az emlékeimbe.
   Már bontogattam szárnyamat, főzögettem otthon a nyári szünetben, elég jól sikerült minden – már akkor is szerettem főzni, sütni. De nem minden arany, ami fénylik…
Apu szólt reggel:
   - Öcsikém, viszünk anyunak a kórházba egy kis rántott húst krumplival, tudod, nagyon szereti, és a kórházi kaja… szóval, szedjük össze magunkat, és készítsünk finom ebédet.
   Örültem a dolognak, élveztem, hogy én vagyok a háziasszony, én készítem a kaját, apu majd kisüti a húst, a többit rám bízta. Hozzáfogtam, előkészítettem a húst, előkészítettem a panírozáshoz szükséges anyagokat és büszkén nekiálltam. Már a harmadik húst paníroztam, apu sütötte az elsőt és a másodikat, amikor idegesen rám mordult:
   - Öcsikém, mivel paníroztad ki a húst? A panír kemény, megégett, a hús nyers maradt. Mit csináltál? Mutasd csak?
   Ránézett a zsemlemorzsás tányérra, és majdnem sírva fakadt.
   -Te, Öcsi – mondta – ez nem prézli, ez gríz!
Én közömbösen csak ennyit mondtam:
   - Na és, nem mindegy? Itt a prézli, akkor ezzel csináljuk.
Apu elkeseredetten így szólt:
   - Kiválogattam a legszebb húsokat, hogy azt vigyük be anyunak, ezt sem lehet rád bízni? Hol jár az eszed?
   És mérgében hozzám vágta… a prézlit. Mondanom sem kell, hogy ingem, gatyám prézliben úszott. Bajadér táncot kezdtem járni, hogy kirázzam magamból a zsemlemorzsa áradatot. Ez annyira mókás volt, hogy apunak egyből elszállt a mérge, és nagyot nevetve csak ennyit mondott:
   - Ezt az elszúrt husit panír nélkül megsütjük, és megesszük… tehát, edd meg, amit főztél!
   Nevetve bepaníroztuk a maradék húsokat, ami már nagyon jól sikerült, és bevittük anyunak. Természetesen elmeséltük a kalandunkat, amin anyu nagyon jót nevetett, ezzel is könnyebbé tettük neki a kórházi tartózkodást.
   Később is mindig emlegettük a baklövésemet, amikor rántott hús került az asztalra.

     A csodálatos gyerekkoromat Újpesten töltöttem. Nagyon szerettem ott lakni, a kertvárosban, amely annak idején szinte olyan volt, mintha falun lettünk volna. A feeling teljesen megegyezett a falusi élet érzésével.

     Az utca, ahol laktunk hűen bizonyította, hogy a nevét fő tulajdonságáról kapta. Bucka utca… Ezt úgy kell elképzelni, hogy az utca két végéről indulva egyre mélyebbre kerültünk, majd középen egy „medencében” érezhettük magunkat. Legfőképpen esőzéskor.

     De térjünk vissza a címadóhoz.

     A szomszédunkban egy idős házaspár lakott. Manci néni és Sanyi bácsi. Mindketten még az 1800-as évek végén születtek, hasonló korúak voltak, mint drága nagyszüleim.

     Sanyi bácsi valamikor a bányában dolgozott, a történetünk idejében már „unalmas” nyugdíjas életét élte. Kertészkedett, sétálgatott, iszogatott. Fiatal korában nagy kujon volt, és ez a tulajdonsága a nyugdíjas évei alatt sem kopott el.

     Na, de lássuk, mi is történt. Megesett egyszer - vagy nem is egyszer -, hatalmas eső zúdult a nyakunkba. Én még iskolás voltam, talán nyolcadikos. Az utcánk közepén lábszárközépig állt a víz. Ha valaki az utca közepe fele, vagy netán a végén lakott, nem ártott volna vízijártasságit kiváltani. Vagy legalábbis egy csónakot bérelni, esetleg venni…

     Szóval, leszakadt az ég… Reggel még csodás napsütéssel köszöntött be az új nap, mindenki úgy ment dolgozni, vagy iskolába, hogy nem számított ilyen Isten csapására. Délután, hazajövetkor mindenki szembesült a ténnyel:

     - Hogy menjek haza?

     Nos, aki az utca végén lakott, egyszerűen a párhuzamos utcát választotta, tett egy kerülőt, és így szerencsésen hazaért. Viszont, akinek a háza pont au utca közepén volt, annak hatalmas kerülő lett volna a szomszéd utca…

     És itt jött szóba Sanyi bácsi… a kis kujon.

     Gondolt egyet - kettő lett belőle -, elővette már kissé kopott, ám de még jól használható gumicsizmáját, felvette bájos mosolyát - mondom, ne felejtsük el, az öreg akkor már jócskán hatvan fölött volt, de lehet, már a hetven elejét taposta -, kigyalogolt az utcasarokra, „lesben állva, áldozatra várva”, mint az a bizonyos cápa.

     És jöttek a hölgyek, csinosabbak, idősebbek, fiatalabbak, azt nem mondom, hogy csúnyábbak, mert olyan nincs. Sanyi bácsink nem volt rest, felajánlotta szolgálatait. Felkapta hátára az első áldozatot, és egy kis ellenszolgáltatás – pár forint ellenében – felajánlotta a hölgynek, hogy gumicsizmában van, és így átviszi őt a „tengeren”. Belegázolt a lábszárközépig érő vízbe, kezével lágyan a hölgy fenekét megtámasztotta, és elindult.

     De ez nem volt neki elég… az a pár forint, az csak ráadás volt. Keze lassan, de biztosan elindult a hölgy fenekén, keresve az utat, hogy egy kicsit közelebbről megismerhesse a hölgy rejtett titkait. Keresett, kutatott, simogatott… aztán éles sivítás, a hölgy leugrott a hátáról, bele a vízbe, nem törődve annak mélységével, szitkok közepette otthagyta az öreget.
     Én ezt a sarokról figyeltem, és a nevetést visszafojtva csak álltam és néztem. Mivel én is haza akartam érni, és pont a vízáradat felső szélénél laktam, felmásztam a kerítésre, és kerítésről-kerítésre „ugráltam”, ahogy tudtam.

     Igen ám, de jött az öreg. Nem zavartatta magát, hogy előtte a hölgy milyen visítást rendezett, kajánul odaszólt nekem:

     - Marikám, gyere átviszlek a vízen.

     A nevetés ekkor kitört belőlem, szépen megköszöntem neki, de mondtam, még fiatal vagyok, nagyon ügyesen tudok kerítést mászni.

     Azzal otthagytam őt, és teljesen száraz lábbal értem haza.

     10 perc múlva kinéztem, az öreg még mindig ott állt a sarkon, „áldozatra” várva…

     Aki nem hiszi, járjon utána!

jer ölembe, ízibe

drága kincsem, Gizike

jer, s lekerül a rékli

vár ránk az üres kégli

hisz rajtam sem lesz lajbi

csak buli lesz, nem lagzi

bagla közt is csudajó

csak kell hozzá vonyogó

ne légy drága oly bászli

nem hagylak elcsoffadnyi

ha nem tetszik a bagla

akkor ott lesz a lésza

nem foglak meggyötörni

jó lesz rajta löködni

fázunk, ott a spapula

készülhet a sok pulya

s ha hajad kissé bolynyík

megmossuk, ott a vajling

s majd egymás mellett nyuszkán

fekszünk forró nyoszolyán

lekerült a cedele

nem leszel te cemende

csodás lesz az elhálás

nincs panasz, nincs fejfájás

s ha eljön a napszállat

utolér a varázslat

butella az asztalon

a szíved elrabolom

2024. december 31.

Szómagyarázat: 

rékli - női mellényszerű ruhadarab;

lajbi - férfiak viselte fémgombos posztókabát;

bagla - a boglya népies neve;

vonyogó - ezzel húzták a szénát a szénakazalból;

bászli - gátlásos és félszeg, bátortalan ember;

csoffadnyi - fonnyadni, hervadozni, kókadozni;

lésza - korabeli, alkalmanként használt heverő;

löködni - lökdösni, taszigálni;

spapula - takaró népies neve;

bolynyík - borzas, kócos, fésületlen haj;

vajling - zomácos, kétfüles tál;

nyuszkán - anyaszült meztelen;

nyoszolya - friss házasok nászágya;

cedele - férfi felsőruházat, posztókabát;

cemende - romlott életet élő nő;

elhálás - nászéjszaka;

napszállat - napnyugta;

butella - hosszú nyakú borospalack;

Fáztunk most már mind eleget,

Sándor hozhatnál meleget.

Ha nem hozol, bizony baj lesz,

nem nyúlhatsz többé üveghez,

elzárjuk a piaforrást,

szomjadra nem kapsz orvoslást,

vizet ihatsz már ezután,

szomjoltónak jó lesz talán.

Na, de félre minden viccet,

s zsákban, ha a telet vitted,

visszatérünk hozzád borral,

sörrel, no és pálinkával,

meghúzgáljuk füled, orrod,

s kívánunk boldog névnapot!

2021. március 18.

Jöttem hozzád locsolkodni,