amer blogja

Néha még Párizsban járok veled,
összesimulunk a Saint Michelen
álmomban, s én mesélek, mint régen,
Adyról és Attiláról neked.

Szajna felett a könnyű szellőben
ölellek a Szent Mihálynak hídján,
alant úszik egy bateau promenade,
és én téged csodállak a fényben.

A diákok között elvegyülve
mulatunk a Quartier Latin-ben,
és csókolódzunk, mint két siheder,

betérve a Hotel Mannier-be
boldog béke költözik szívünkbe,
csodás ez a párizsi szeptember.

Lágy napsütésben fürdetem az arcom,

tavasz van, harsog az öröklét vágya,

Miért érzem mégis, hogy véges minden,

s a tavasz is csak az ősz halottas ágya?

Igéz egy távoli, halk hegedűszó,

egykor volt ifjúságom muzsikál bennem.

Miért zeng szomorúan e hegedű?

Talán bennem azóta meghalt az Isten?

Régen daloltam, de unták dalomat,

fáradt lélek lettem, bolondok királya,

a dal eltűnt, a rám omló csend maradt,

s eltűnt vele a régi szerelmek árnya.

Egykor csillag szerettem volna lenni,

és a végtelent oly lelkesen kutattam,

hittem, valahol van még egy jobb világ,

de elhalt már e hang, és néma maradtam.

Elmúlik a tavasz, s elmúlik a nyár,

véget ér a dallam és elhamvad a láz,

nincs többé rossz, de a jó sincs, ködbe vész

minden hazugság, és az álszent öncsalás.

Elmúlunk, itt hagyjuk e koldus tanyát,

és meddő a reményünk, hogy lesz feltámadás,

amit kincsnek hittünk, az mind itt marad.

A tavasz is csak virágos halotti ágy.

Sosem voltam misztikus, hiszékeny,

réges-rég nem élek már mesék tején,

hogy lelkeké a társtalan magány,

megéltem én is kis szobámnak mélyén.

Nem érted, ha elkerült az élmény

és nem élted át e misztikus csodát,

mikor a lélek megérzi társa

hatalmas mágnesként vonzó áramát.

Az időt én sem tartom kezemben,

mégis, az emlék, a régi pillanat

felidézi a felejthetetlent,

ahogy felfedeztem hozzád az utat.

Azt a pillanatot élem újra,

amely megfordította az életem,

ma is tisztán érzem azt a percet,

mikor először találkoztál velem.

Fehér inges, vidám leány voltál,

a tekintetünk összeforrt, és tudtam:

-mert villámként csapott rám az érzés -

Most megtaláltam! Őt, akire vártam.

A sorsunk volt, hogy rám találj te is,

hiszen nem én kerestelek csak folyvást.

Megfejthetetlen az a pillanat,

mikor a lelkek felismerik egymást.

* * *

„Hát végre, végre itt vagy!

Hol késtél ilyen soká?

Egy évtizede várlak,

most már el ne kószálj!

Talán te késtél el

vagy én jöttem korán?

Erősen fogd a kezem,

és maradj itt velem!”

* * *

Tíz éve már, hogy a temetőben

egy fehér kő jelzi, hol a sírja,

rövid életünknek véges útja

ily bánatkövekkel van kirakva.

* * *

Azóta várok, de nem jössz újra,

hiányodat megszokni sosem lehet,

behunyva szemem még látni tudlak,

s ez feltépi bennem a régi sebet.

Mint egy kedves dallamot, idézlek,

amelyet együtt dúdolgattunk régen,

megtalállak, érzem illatod,

s ebben a dalban együtt száll két lélek.

Ne várd a kort, mikor sokat pihensz,

és nyugdíjasként ágyban délig heversz,

ha nem csörög rád korán a vekker,

akkor sem fogsz tovább aludni reggel.

Felkelsz hajnalban, dolgod nem leled,

csak tétován topogsz, teszel – veszel,

kutyát etetsz, kenyeret szelsz sután,

nem is vagy éhes, idődet töltöd csupán.

Mikor dolgoztál, hogy valaki lehess,

akkor nem hitted, leszel felesleges,

olyan hamis a vállveregetés,

és szólam a megérdemelt pihenés.

Azt hallod irigyeidtől gyakran,

minden bajuk a "nyuggerek" miatt van.

Munkában megőszülni magánügy.

Hogy előre fizettél? Az csak ürügy!

Azt nem érti meg az a sok ember,

akit munkája még minden nap terhel:

hasznosan élni, s alkotni fontos,

ettől vagy ember, bármilyen nehéz most.

Ne irigyeld a nyugdíjast pajtás,

már nem bírja, de hiányzik a hajtás,

te sem fogod mosolyogva tűrni,

ha akkor bárki koloncnak fog hívni.

Dölyfössé váltak a hatalmasok! 
Eduard királynak fehér ló kell hamar,
urak kastélyai gombaként nőnek,
a mohóbb több hivatalt, s földet akar,
úrizni, dőzsölni Walesben, de főleg
nyerészkedni a nemzeten,
pedig "a király meztelen".


A bódult nép csak hallgat és lapít,
morognak, szűkölnek lenn a nyomorban,
mint a béna koldus, vesztegelnek,
bár beléjük a bánat már csontig mar,
birkaként mégis engedelmesek,
szolga lett a sok esztelen,
pedig "a király meztelen".


Te írástudó bárd, legyél bátor,
zeng el a hős valót verseidben,
azt, amit lenn félnek bevallani,
vagy rosszabb, hogyha nem tudja senki sem
mi az, mit végre ki kell mondani,
amit titkolnak dölyfösen:
Eduárd, "a király, meztelen".