amer blogja

A lebukó nap még végsőt lobban,

a táj bíboraranyba öltözik,

az est múltam fátylát kibontja,

de már minden színt elfakít.

Rohan az idő, röppen az óra,

elfogytak a boldog pillanatok,

csak lehulló morzsákért könyörgök:

ti régi szép percek, ne fussatok!

Utamon, sorsom játéka szerint

balsorsom napjai vánszorogtak,

éltem és tűrtem, mit rám mért a sors,

szemrehányást sem tettem magamnak.

Karol a magány álmatlan álma,

csupán az idő fut parttalanul

s könyörtelenül sodor magával,

éveim terhét hordom szótlanul.

Éltem üzenetét végre értem:

„Mindig küzdj keményen, sose dőlj meg,

csak tedd a magvető mozdulatát,

s ha nem bírod már, csendben dögölj meg.”

Fáradtan áll az őszi úton,

már mindent elhagyott,

hívják még új utak, vidékek,

távoli városok,

mert nyughatatlan lelke űzi,

mely feszül mint a húr,

az éj bársonymély boltozatán

ezernyi csillag szúr,

és felbukkan a hold az éjben,

kinyíl' a láthatár,

s ő újra indul, tovább bolyong,

megy valaki után, 

vagy búcsúzó őszi táncot jár,

mint hulló falevél,

de hamis díszlet az őszi éj,

hisz álmodik csak és nem remél.

Emlékeim a múlt mély kútjába hullnak,

néhány még fel-fel ötlik s szívbe hatol,

rémlik, hogy egyszer éltem és ember voltam,

aki szíre-szóra könnyen nem hajol,

de immár feledve véget ér a dal,

s ha volt érdemem, már mind érvénytelen.

Nem kegyelmezek hibáimnak utólag,

mert sokszor buktam, voltam sikertelen,

s voltam népszerű, de sosem voltam gazdag,

gyakran fordult a sors szédítőn velem,

olykor a porba alázva meggyötört,

máskor kapukat tárva tovább lökött.

Még süt rám a nap és a csillagom ragyog

elérhetetlenül a felhők között,

megbékéltem azzal, hogy túlélő vagyok,

úgy hittem már nincsen senkivel pöröm,

mégis egy új korszak ismét ránk tiport,

és vén harcosként újfent hadba szálltam.

Dühít, ha a pénz beszél s az ember szorong,

a lelketlenség dúl, s a bűn lesz erény,

a nép kifosztva és kábítva tántorog,

a hatalom ellen szólni is merény.

Rég megbékéltem volna már a sorssal,

ha az ember nem lenne újra szolga.

A barkás füzek aranyzöldjét

a folyó ragyogva visszatükrözi,

napfény csillog a gallyak hegyén,

füzérek hullnak tükrükbe fürdeni.

Ha kék az ég, a Duna is az,

a parti vízben párát liheg a kő,

a fasor zöld ernyőinek árnya

alatt áramlik a tiszta levegő.

A parti út kitárja elém

sugarát, ködpára leng a víz fölött,

ölel a város emberarcú

derűs szöglete itt az ősfák között.

Görcsösen fogják gyökerükkel

a talajt, a csönd törékeny és üres,

a város szélére üldözött

őstermészet menedéket itt keres.

Nem értenek, hiába beszélek,

szavaimat a szélbe kiáltom,

a zsigerekből jövő indulat

hajózik itt gyűlölet hullámon.

Nem értik, bár egy nyelven beszélünk,

nem segít, ha rosszra rossz a válasz,

aki gyűlöl, az önmagát bántja,

és bajában ez nem lesz a támasz.

Tán Neander-völgyi volt az ősöm,

akit kizártak falfirkálásért,

és azóta ül rajta az átok,

ne értse senki az üzenetét.

Nem értették hát kizárta a törzs,

így lett belőlem homo sapiens,

ám a homót, aki gondolkodik,

azt most is kizárják, mert „sapiens”.