amer blogja

Régi emlékek közt elringatom magam,

lehunyt szemmel idézek élményeket:

hogy lett szerelmem az örökifjú Párizs,

mely elcsábított s ellopta szívemet.

Ma már tudom,számomra ez örök szerelem,

egy vágy, amelyről nappal is álmodom,

hogy Saint Michelen, a Quartier Latin felé

áramló sokaságba beolvadok

és bolyongok szerelmesen a Luxembourg kert fái között,

majd a Sorbonn régi kockakövein

járva láttam az élet szabad örömét

a vén egyetem vidám diákjain.

Téged ölellek a Szent Mihálynak hídján

a Szajna felett, míg alattunk úszik 

egy lampionos várostnézőhajó

amelynek fénye hajadon hullámzik.

                       ***

Most itthon lehajtott fejű emberek közt

kutattam-kerestem, mi történt velünk,

Európa hogy kerül tőlünk egyre messzebb,

s az örök Párizs, ma mit jelent nekünk?

Én már nem mehettem, hát Párizs jött ide,

a Bastille-t lerombolók hős Párizsa,

a vörös sapkások most sárga kabátban

mutatták milyen a szabadság varázsa.

Végre nálunk is fellobbannak már új tüzek,

és felszegték fejüket az emberek,

a vidám diákarcok most nálunk dühösek,

s ökölbe szorultak a munkás kezek.

Harmatos fűben bennük buzog a tavasz,

s naptól részegült gyümölcsök színe ég

forró nyarukban, majd bókolnak az ősznek,

minden daluk szerelmi szertelenség.

Övék az ifjúságnak összes szép szava,

nekik a Múzsák is a szeretőik

és a Gráciák ágyában henteregnek,

dalukban az édes életet zengik.

Ilyen voltam egykor én is, mondom búsan,

de engem a régi Múzsám elhagyott,

az önmagamba út új fordulathoz ért,

s az elkóborolt álom nem alkotott.

Néha egy-egy strófa hajszolása közben

ritkán még felbuzog a régi erőm,

s olykor lelkem csendjében végre meglelem

a kereset szót, mely lészen segítőm.

Megvénült költőtől elpártol a Múzsa

s ihlet nélküli szavakat halmozok,

a pályán ezért nekem már csak tüske jut.

Ifjak, féltékeny rátok mégsem vagyok!

Akkor éjjel bús ösvényt tapostam
gyenge hónak friss fehér leplébe,
nem figyelve már merre megyek,
kóboroltam, róla elmerengve.

Az éj sötét falat emelt elém,
felhő lepelbe elbúvott a hold,
s kihunytak mind a csillagmécsesek,
az utcán senki, csak egy szélkobold.

El sem köszönt, csak némán elhagyott
Ő, ki ki több volt nekem, mint egy barát.
Új utak hívták, vagy csak menekült?
Nem feledem a szeme sugarát.

Miként a híd alatt futó folyó

a múltam tovafolyt. Micsoda éj!
Múzsám neve elszáradt nyelvemen,
és szívemben a bánat tengermély.

Csak mentem és az éji szél ölelt,
köpenyt reám lágy kék ködökből szőtt,
míg lelkemen a magány vesztegelt,
bennem a hiánya e dallá nőtt.

Helvéteknek felhős ege,
hegycsúcsok közt földig ér le,
de négy nyelven egyetértve,
egy országot hoztak létre,
az lett Európa közepe.

Felettünk oly magas az ég,
felhőfodros, aranyos kék,
alföldünk aljára zárva,
üldögélünk pipázgatva,
szebb jövőről álmodozva.

Itt, a Pannon tenger alján,
szláv, dák, trák, kun és a germán
népek között elvegyülve,
kuruc módján vetélkedve,
vagyunk Európa pereme.

Ady komp-országnak hívta,
hitte, lesz keletnek hídja,
sose lett az, nem köt, választ,
csak szóbeszéd, ami fáraszt,
s köztünk új perpatvart támaszt.

Én a fehér karácsonyt szeretem,

mikor hópaplan alatt pihen az élet,

s ezüst holdfény öntözi a tájat,

ilyenkor a csönd is bársonytalpon lépdel.

Lágy hóbunda öleli a fákat,

a derengő fényben a hó áll bokáig,

jégcsapok csüggnek a faágakon,

s én csak bámulom ezt a csodát sokáig.

A város már díszfényben tetszeleg,

egy frissen csonkolt fenyőt felcicomáznak,

drága forralt bort mérnek a téren,

s nem látják a fa alatt mily sokan fáznak.

E zsibvásárban magányos vagyok,

azt kérem vissza mit elvettek az évek,

karácsonyra csak téged kívánlak,

hogy velem lehess a karácsonyi éjben.