Kísérlet az elmondhatatlanra

Sosem voltam misztikus, hiszékeny,

réges-rég nem élek már mesék tején,

hogy lelkeké a társtalan magány,

megéltem én is kis szobámnak mélyén.

Nem érted, ha elkerült az élmény

és nem élted át e misztikus csodát,

mikor a lélek megérzi társa

hatalmas mágnesként vonzó áramát.

Az időt én sem tartom kezemben,

mégis, az emlék, a régi pillanat

felidézi a felejthetetlent,

ahogy felfedeztem hozzád az utat.

Azt a pillanatot élem újra,

amely megfordította az életem,

ma is tisztán érzem azt a percet,

mikor először találkoztál velem.

Fehér inges, vidám leány voltál,

a tekintetünk összeforrt, és tudtam:

-mert villámként csapott rám az érzés -

Most megtaláltam! Őt, akire vártam.

A sorsunk volt, hogy rám találj te is,

hiszen nem én kerestelek csak folyvást.

Megfejthetetlen az a pillanat,

mikor a lelkek felismerik egymást.

* * *

„Hát végre, végre itt vagy!

Hol késtél ilyen soká?

Egy évtizede várlak,

most már el ne kószálj!

Talán te késtél el

vagy én jöttem korán?

Erősen fogd a kezem,

és maradj itt velem!”

* * *

Tíz éve már, hogy a temetőben

egy fehér kő jelzi, hol a sírja,

rövid életünknek véges útja

ily bánatkövekkel van kirakva.

* * *

Azóta várok, de nem jössz újra,

hiányodat megszokni sosem lehet,

behunyva szemem még látni tudlak,

s ez feltépi bennem a régi sebet.

Mint egy kedves dallamot, idézlek,

amelyet együtt dúdolgattunk régen,

megtalállak, érzem illatod,

s ebben a dalban együtt száll két lélek.