Dallá nőtt hiánya

Akkor éjjel bús ösvényt tapostam
gyenge hónak friss fehér leplébe,
nem figyelve már merre megyek,
kóboroltam, róla elmerengve.

Az éj sötét falat emelt elém,
felhő lepelbe elbúvott a hold,
s kihunytak mind a csillagmécsesek,
az utcán senki, csak egy szélkobold.

El sem köszönt, csak némán elhagyott
Ő, ki ki több volt nekem, mint egy barát.
Új utak hívták, vagy csak menekült?
Nem feledem a szeme sugarát.

Miként a híd alatt futó folyó

a múltam tovafolyt. Micsoda éj!
Múzsám neve elszáradt nyelvemen,
és szívemben a bánat tengermély.

Csak mentem és az éji szél ölelt,
köpenyt reám lágy kék ködökből szőtt,
míg lelkemen a magány vesztegelt,
bennem a hiánya e dallá nőtt.