Már elhalkul dalom

Harmatos fűben bennük buzog a tavasz,

s naptól részegült gyümölcsök színe ég

forró nyarukban, majd bókolnak az ősznek,

minden daluk szerelmi szertelenség.

Övék az ifjúságnak összes szép szava,

nekik a Múzsák is a szeretőik

és a Gráciák ágyában henteregnek,

dalukban az édes életet zengik.

Ilyen voltam egykor én is, mondom búsan,

de engem a régi Múzsám elhagyott,

az önmagamba út új fordulathoz ért,

s az elkóborolt álom nem alkotott.

Néha egy-egy strófa hajszolása közben

ritkán még felbuzog a régi erőm,

s olykor lelkem csendjében végre meglelem

a kereset szót, mely lészen segítőm.

Megvénült költőtől elpártol a Múzsa

s ihlet nélküli szavakat halmozok,

a pályán ezért nekem már csak tüske jut.

Ifjak, féltékeny rátok mégsem vagyok!