Újholdkor… 12.11.

 

 Újholdkor… 12.11.

 

árnyék-puha léptein hozzám hajol

a hallgatag decemberi éjszakából

a szerelem most féltve átkarol

ködfüggöny mögé rejtőzik el

a nyárból itt maradt bíbor lepel

selyme ráborul a borzongó holdra

hamuszürke fénnyel visszadereng

s a hajnal harangja bongva ünnepel

 

a hold ma éjjel születő

konkáv sötétlő fájdalmán

sarló-barázdás arcán megszépül

a fényprizmán ringó  nap-valóság

hullámzására teli-föld képe vetül

s az egyre duzzadó csendben

az ünnepre sóvárgó szeretet

lassan fehér-arannyá szelídül

 

ősrendet vág majd újra a hóesés

a felbolydult égi-hadseregben

ha ezüst kendőjébe burkol a feledés

s az álom csillag-baldachinra rebben

 

a hold sohasem tévedhet el

ma fénytelen arcát mutatja fent

mint tűnni látszó örök szerelem

ami átíveli mégis a sötétség honát 

láthatatlan  kristály-híd-szerkezetben

követve pontosan a lélek-geometriát

és a heliográf képre rajzolódó éjen át

a szívdobbanással festett hieroglifák

ma egész a holdig felérnek … azt hiszem…