LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

Némuljanak el a harangok,

tépje a fákat vad zivatar,

sikoltson orkán, zúgjon tenger,

keservébe dőljenek falak!

Üvöltsd az égre szenvedéllyel,

minden mi emberi volt - elhalt!

Férgek zabálják fel az igazt.

Némuljanak el a harangok,

ott, hol sírné kéne, nevetünk -

kínunkban rázkódik a vállunk -

elfojtott fájdalmat cipelünk.

Nagyapa mesél gyermekének

apjától hallja meg a fia:

bízunk a jövőben remélve,

újra lesz szép, nagy Magyar Haza!

Némuljanak el most a harangok,

álmát hagyja el, Hazám, gyermeked!

Szóljanak újra azok a dalok,

mitől megdobban a magyar szíve!

Majd zúgjanak újra a harangok!

Hirdessék hogy száz év letelt, letelt!

S ha lesz, üdv-rivalgó harsány hangon, 

vagy ha úgy kell, hát temessenek el!

esőcseppel érkezik a hajnal

a virágszirma féltőn lepereg

mint lomha macska nyújtózik rajta

a köd mely tán feledést melenget

pilláin csillog még ezüst cseppje 

majd kristállyá válik gyönyörködtet 

álmát őrizve új napot épít

csodára vár mert vele van hite...

Tudod mit? Semmi se kell!

Dögölj meg ott ahol vagy!

Kinyújtott kezem a disznóólban

már csak a moslékért eped...

Tudod mit? Most belém rúghatsz!

Mert tudod, én nem teszem...

Haragvó lelkem szó-facsarta

mondatait a szemétbe vetem.

Tudod mit? Én megbocsájtok!

Bár ez biztos, hogy nem ma lesz!

Ezzel hozok rád álmatlan álmot - 

s ha ennek vége - úgy is elmegyek...

Minden halálom egy kicsit a tiéd is

elveszítelek majd újra megtalállak

minden könnycseppem tudom hogy neked is fáj

mert benne vagy minden kavicsban és fában

minden öleléssel hozzád bújnék újra

s csókkal hinteném a halkan szóló szádat

lábad elé tenném le minden fájdalmam 

hogy boldog légy e boldogtalan világban.

Bús szívemben lelked hordozom,

minden lélegzetem néked átadom,

szomjad oltom, karod oltalom -

szeretőd vagyok, múzsád és asszonyod.

Időnk pereg, gyémánt kis kristály,

madárkád repül feléd az éjjen át,

kapaszkodom beléd, szürkécske,

kis veréb, fényben fürdess, és nem téphet

egymástól semmi se szét. Ringass

karodban, mellkasod sóhaján altass, 

fáradtan ne lásson senki más!

Gyengéd ölelésem érted vágyódás

ragaszkodom hozzád, ölelj át!

Én már sejtembe fogadtam lényedet

bőröm alá bújtattam képedet,

búban, bánatban én mind veled vagyok.

Hangom rezgésében szívemet adom!