LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

 

Dr. Pelsőczi Ferenc emlékére

 

Böjt van. Hosszú és fekete.

Színes ruháit a hívő most szekrénybe rejti el.

Dal sem szól, nincs vidám zene.

Koplal az éhes, a jóllakott pihen.

Hűvös szél borzolja a kedélyeket.

Nincs meleg.

Lila ruhában vár az ibolya.

Nincs kikelet.

Lassan megadja magát a tél,

süt a nap.

Hosszabbodnak a napok,

de zord még a hideg.

Lelkünk összeér, készíti

az ünnepet.

Ébredező hajnalunkat

a bűn éjszakája váltja fel.

Halál.

Egy, vagy kettő?

Most már egyremegy.

Fából, fűből, vagy kőből?

Neki már mindegy.

Zúgolódás.

Ő talán ezt akarná?

Nem hiszem!

Ha megütnek, tartsd oda a másik orcád?!

Ő megtette! – helyetted.

Béke.

Valahol mélyen, talán elfeledve?

Ő tudta, hogy másként nem lehet.

Szolgált, míg megtehette.

Szolgált alázattal és szívvel.

Szolgált a feltámadottnak.

Az a sír üres.

A másikba most temették

a túlélő hitet.

Mária nénire emlékezve

 

Te hogy tudtál mindig mosolyogni?

Honnan volt az a rengeteg hited?

Hogy tudtál mindig megbocsájtani

amikor megcsaltak Tégedet?

 

Hogy élted túl a felbukkanó halált?

A válladra hajtott buksi kis fejet

megsimogattad, ápoltad és védted

pedig tudtad, hogy egyszer vége lesz.

 

Talán nincs jogom megkérdezni,

amit szobám csendjében elmondtál nekem,

De szeretném megérteni…

És jó lenne újra látni

azt a csillogó két kék szemet…

  amit már nem lehet.

 

A temetéseden nem voltam ott.

Elszólított a munka, meg minden…

és mivel nem voltam a családtagod,

a törvény sem engedte meg.

 

Azóta is adós vagyok. Nem csupán

egy csokor virággal, amit nem tettem

sírhelyedre le,

hanem az egész életemmel…

Mert örökké bennem él a kérdés

…és nálad van a felelet.

Köszönöm.

Köszönöm Neked.

 

 

Elrejtőzöm, hogy ne lássák arcomat.

Elfordulok, mert könnyes a szemem.

Elfáradok, mert sokat akartam.

Elhagyom, hogy feléd mehessek.

Hiszem, hogy jó lesz,

hiszem, hogy segítesz,

s tudom, hogy nem vagyok egyedül.

Ki érti mi a fájdalom,

mi az, hogy anya,

ki tudja, mi a hiány,

mi az, hogy apa.

Ő tudja, milyen

egy nagy fa árnya nélkül

élni.

Ő tudja, milyen a magány.

Szerelmem!

Istenem!

Hallgasd meg szavam!

Várj rám – zaklatott szívűre,

hívj el engem – a forrófejűt.

S úgy szeress,

ahogy ember nem képes

szeretni,

hogy édes legyen minden keserű.

Várok.

Mit is tehetnék mást – advent idején!

Várok és bízom, hogy velem leszel

kétségeimnek éjjelén.