LOVAS ZSUZSANNA LUX - Árnyék és Fény

Amikor elhatalmasodik

A csend lelkedben,

Akkor lenne miről beszélned.

Akkor fáj legjobban,

Amit titkolnod kell.

Annyi minden kiált rád,

Hogy nem marad már

Csak a csend.

 

Némaságba borul a táj,

Fájdalmasan kiált a

Talán,

Összeszorul torkodban a

Lélegzet,

És nem szólsz,

Nem mersz,

Mert nincs, aki megértsen.

 

Nem írsz, mert üres a gondolat,

Nem hívsz,

Mert kell a magány.

Eltűnik belőled a zene,

És gyógyítod önmagad,

Mert gyógyít -

A csend.

Trombita harsogjon,

Anyósnyelv kinyúljon.

 

Táncos kedvű fürge lábad

Az úton el ne csússzon!

 

Fejeden a víg kalap

Arcodon a torzult maszk.

 

Szomjas gigád egy nyeléssel

A jó pezsgőt megigya!

 

Malac süljön a sütőbe,

Szerpentin hulljon fejedre!

 

Minden vidámság és ének

Neked szóljon érted égjen!

 

Szükséget soha ne ismerj,

Szeretetben legyen részed!

 

Kívánom én az újévben,

Boldog legyél, minden nap!

 

Áldás szálljon háznépedre,

Egészség legyen és béke,

 

Legyen munkád, ismertséged,

Veled örüljön az Isten!

                        Áldott vagy!

 

Szeretnék egy csendes reggelt

egy hitvesi öleléssel,

Egy jó kávét az unokámtól,

és egy jó szót

tetőled.

 

Csilli-villi üzletek! – legyen több,

a kevesebb!

 

Úgy szeretnék NEM

rohanni,

a boltokba NEM bemenni,

vacsorára veled lenni,

torta helyett kekszet enni.

 

Felkészülni advent-hétben,

nyugalmat adó reményben.

 

Nem aggódni és rohanni,

Csak

egyedül téged

VÁRNI.

Bízni a születésben,

az új életet adó hitben,

egy parányi csillagfényben,

együtt lenni

békességben.

 

Szólj, kérlek Jézusom! Hogy

várni téged csendben

kell,

mondd meg,

hogy nem a pompa

nem ajándék ami kell!

 

Ó ember! Tudd, ha kell:

lelkedet készítsd fel!

 

 A SZERETET JÖJJÖN EL!

Piciny toppanások, gügyögő szavak

Őszinte ölelés, kis kinyújtott kar.

Büszke most magára, már két lábra állt!

Egyenes derékkal övé a világ!

 

Egyre hosszabb úton járkál a baba,

Már a nagyszobáig bizton elhalad.

A lépcsőnél még két térdre ered,

Ha ezt is megtanulja, már nem fogja kezed!

 

Ahogy ültünk templom kertben

és ettük a gulyáslevest,

Mindenki vidám volt, és

mindenki ízesen fecsegett.

 

A gyerekek futkároztak,

néha a labda is repült,

lányaim beszélgettek,

csak én ültem egyedül.

 

Most tudtam meg,

-          húsz év multán,

hogy nem voltam jó anya,

én mindig csak tévedtem,

nem volt igazam soha.

 

Ahogy hallgattam megtett bűneim,

Elsírta magát az unokám,

Anyu! – már megint nem figyelsz!

És szipogva bújt hozzám.

 

Mama! Nézd, itt beütöttem…

én néztem az aprócska kezet,

Semmi baj – mondtam

és a szívem beleremegett.

 

Mosolyogva néztem lányaimra,

-          Ó fiatal anyukák!

Ha tudnátok, mit mondanak majd nektek

húsz év múlva az unokák!