stapi blogja

Egyéb

stapi• 2017. február 22. 14:13

Bolhalesen

Bolhalesen bolha úr

bolhacsapást látott,

bolhatársnak bolhamód,

bolhául kiáltott:

Bolha szalad, bolha az!

Bolhatalpon ugrik!

Bolha lehet, bolha biz’! –

bolháltozta untig.

Bolhalesen bolhaűr:

bolhaiszonyt vált ki.

Bolhaviszony bolhák közt:

bolhaalvilági.

2017. február 22.

2 hozzászólás

stapi• 2016. június 18. 06:06

Kefekúra

Ki az ágyból, felkelt a Nap,

nem kell saru, nem kell kalap.

Szőrszál van a kerted végén,

foglalj helyet kinn a vécén.

Legyen nálad jó nagy butykos,

nem baj, ha egy kicsit szutykos.

Pálinkával töltsed tele,

szopogasd és mindent bele!

Közben nézd a kertben a szőrt,

s a kezeden a libabőrt;

ha szőr helyett kefét látsz te,

az lesz a betegség veszte.

Ismételgesd három napig,

s nem kell elmenned a papig.

Jó ez lázra, sebre, búra,

úgy hívják, hogy kefekúra.

2016. április 7.

2 hozzászólás

stapi• 2016. március 4. 11:32

Most egy olyan írást teszek közzé, ami számomra nagy tanulságot hordoz: "Csak azt csináld, amihez értesz!" :)

Történt ugyanis a 2015-ös év vége felé, hogy az óvoda Vezető Óvónője megkért, hogy írjak egy mesét, amivel az óvodások indulhatnának a Tisza-Coop Zrt. pályázatán. A téma: Karácsonyi vásárlás a Coop-ban.

Nos, én igen elrugaszkodtam a témától, a vásárlás csak érintőlegesen van megírva benne, így aztán nem került be az 50 jutalmazott közé. (Szerintem még az 500 elfogadhatóba sem, de akárhány pályázó volt is, az én mesém minden bizonnyal hátulrúl az első lehetett - vagy még alább... :)))

Döntsétek el Ti, hogy egyáltalán nevezhető-e mesének.

Hársligeti Kópé

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, de az Üveg-hegyen innen – valahol a Nagy Magyar Alföldön – volt egy kis falu.

Nos, ennek a kis falunak egy kis utcáján, annak is a sarkán, volt egy hársliget, a szomszédságában pedig egy nem túl régen épült óvoda. Ennek apropóján el is nevezték Hársliget Óvodának. Furcsa története van, de az majd egy másik mesében kap helyet, most inkább szólok arról, hogy milyen mesés dolgok történtek itt mostanában.

Az egyik fiúcska például annyira szeretett a Coop üzletbe járni, hogy anyukája egyszer azt mondta: „… ez a gyerek már a Coop-é…“. Emiatt elnevezték kis Kópénak. Anyukája (kénytelen-kelletlen) mindig magával cipelte, mert unta a szörnyű zenebonát, amit a torkával művelt, ha otthon akarta hagyni. Bár sok gondot okozott az állandó ide-oda futkosással a boltban, azért egy kis haszna ennek is lett – talán…

Talált ugyanis egy csomó szórólapot, amit – nevükhöz illően – szét is szórt a gondolák között, édesanyja és a boltos nénik legnagyobb „örömére“. Ezen a sok lapon viszont egy pályázati felhívás leledzett, amit az anyuka rögtön megpróbált a javára fordítani: találjon ki a fiacskája egy mesét, és induljanak vele a Coop pályázatán, hátha valamiképpen visszanyernék a kis Kópé által okozott „kár“ összegét.

A fiúcska kissé megriadt a feladattól, az óvodában szepegve mesélte a történteket Angyalka néninek – aki viszont már ismerte a Coop pályázatát és biztatni kezdte:

– Fogj neki, majd segítünk! – mondta.

Midőn úrrá lett kezdeti riadalmán, hozzálátott:

– Először is ki kell találni, miről szóljon! – harsogta, mire Angyalka néni mosolygott, a csoport pedig harsány nevetésben tört ki. A lassan beálló csendben aztán hirtelen felszínre törtek a gondolatok. Egymás szavába vágva mondta el ki-ki a magáét. Végül megállapodtak, hogy a fenyőfadíszítésről és az ahhoz sütendő mézeskalácsokról írnak, mégpedig közösen. Szerzőként pedig a kis Kópét tüntetik fel, méghozzá a neve kiegészítésével, így:

Hársligeti Kópé

A mese címe pedig:

Mézeskalács Mikulás

Hogy a mézeskalácsok előtt mit sütöttek ki, nem tudom, de a mese – a felnőttek primitív nyelvére lefordítva – valahogy így hangzott:

***
Hársligeti Kópé:

Mézeskalács Mikulás

Hol volt, hol nem volt, a fele, ha igaz volt, volt egy ovi, ahol nagyon várták a Mikulást. A nagyobb ajándék reményében találgatták, mivel kedveskedjenek neki, ha eljön. Gondolták, fenyőt állítanak (legalább előre lesznek, nem kell külön fát állítani karácsonyra...) és feldíszítik, a díszek közé pedig mézeskalácsot sütnek, azt biztosan szereti a Mikulás, hiszen olyan finom, különösen cukros tojáshabbal a tetején!

Igen ám, de miből süssék? Mit és hol vásároljanak?... Hogy hol? Naná, hogy a Coop üzletében! (Tudjátok, ahol a szórólapos baki történt…). És mit? Hááát… Talán Kópé anyukája segíthetne…

Amiről biztosan tudták, hogy kell hozzá, azt mindjárt le is íratták az óvó nénivel, vagy aki épp arra járt – legyen az dajka, vagy a másik csoport „írástudója“. Amit meg nem tudtak, (mondjuk majdnem mindent), azt másnapra megkérdezték a szülőktől, akik roppant mód örültek, hogy imígyen megnövekszik a csöppet sem kevés munkájuk. (Talán nem is illik megemlíteni, hogy közben mennyi minden szükségtelen szükséges került szóba: pl. homok, padlizsán, kapor, de a liszt mellé némelyek még grízt is szükségesnek tartottak, meg persze tejet. A formázókról nem is beszélve, amit a homokozóból szándékoztak behozni…)

Végül Kópé anyukája és a többi szülő segítségével pont került a lista végére, és elmentek bevásárolni. Erre persze külön bizottságot kellett felállítani, mely tagságra mindenki igényt tartott, már-már veszekedve. Angyalka néni döntésére aztán kis Kópé elnökletével egy háromtagú bizottság ment el Szilvi néni kíséretében a Coop „áruházba“, mely a falu legnagyobb áruértékesítő létesítménye.

Talán egy külön mesét megérdemelne eme bolt alkalmazottainak élete, de most legyen elég annyi, hogy két-három nevet kiemelünk: Böbe néni; Zsuzsika néni, aki a létesítmény főnökasszonya; valamint Erzsike néni. Mosolygó, gyerekszerető asszonyok, maguk is anyukák. Mikor megtudták, mi járatban van a „küldöttség“, kitörő örömmel mutattak meg mindent, amit csak kértek, sőt! A mesés dolgok csak most kezdődtek!

Amint a gyerekek a polcok, gondolák közelébe értek, halk pusmogás kezdődött, mely folyton erősödött, végül pedig már kiáltások is hangzottak:

– Engem tegyetek a kosárba! – mondta egy nagy tábla csoki. – Én vagyok a legfinomabb a boltban!

– Én meg a legropogósabb ropi vagyok!

– Én vagyok a csipszek gyöngye, tőlem sosem leszel gyönge! – verselte egy csipszes zacskó.

És még ki tudja, hány ajánlat érkezett. A gyerkőcök csak ámultak és bámultak, mert a kosaruk hogy, hogy nem, hamarosan megtelt, pedig a mézeskalács hozzávalóiból még semmi sem volt benne… Böbe néni vetett véget a tolongásnak, és szépen visszatessékelte a „hívatlan“ vendégeket a helyükre. Aztán megtöltötte a kosarat a szükséges dolgokkal és a pénztárhoz kísérte a kínálatnak „hősiesen ellenálló“ lurkókat, ahol Erzsike néni széles mosollyal fogadta őket. Hogy mennyi idő ment el a nagy bevásárlással, nem tudni, de a sütést bizony kénytelenek voltak másnapra halasztani. Ám az oviban már lappangott valami a levegőben, valami különös vibrálás érződött az ebédlőben, ahol a következő napon a mézeskalácsoknak kívántak valami „rendes“ állagot és formát adni…

Miután éjszakai álmukban már egyszer megsütötték a Mikulásnak szánt díszeket, a megszokottnál fáradtabban érkeztek az oviba, de ez nem akadályozta a gyereksereget semmiben. Amint a foglalkozásnak vége lett, eljött az ideje, hogy megmutassák, mit tudnak! Rita néni vezetésével és a két Ági néni segédletével nekiláttak a gyúrásnak… ajaj, hogy mi volt ott! Orra, füle, haja tele volt már minden gyerkőcnek liszttel, vajjal, mézzel, meg miegyébbel, kis köténykéjük pedig úgy porzott, hogy a dajka nénik azonnal szaladtak a poroltókat megvizsgálni, nem eresztenek-e.

Ekkor különös dolog történt. Egy kis darab levált a tésztáról és kis gombóccá alakult. Erre odaugrott a nyújtófa és vékony, kerek lepénnyé formálta. Majd jött egy szaggató és kivágott belőle egy… Egy mikulásformát! S lássatok csodát, a forma megelevenedett és szépen sorban megfogta a különböző szaggatókat, és egyiket a másik után használva, kiszaggatta a társait. Kit ilyennek, kit olyannak készített. Voltak rénszarvasok, szánok, puttonyok, de akadtak csillagok és holdak is köztük, sőt, kisebb és nagyobb szívecskék is, a mikulásokon kívül! Aztán újabb darabokat vágott ki a tésztacsomagból és folytatta a dolgot. Amikor minden tésztadarab formát kapott, előbb tepsire, aztán a sütőbe tette őket. Épp csak ő maga nem ült közéjük, hiszen akkor ki kapcsolta volna be a sütőt? És sütés után ki mázolta volna be a tetejüket porcukros tojáshabbal? Képzelhetitek, milyen ámulat lett úrrá a gyerekeken! Ilyet még sosem láttak, és talán nem is fognak többé, ha csak maguk vagy leendő társuk nem lesznek Mikulások egyszer!

Mikor aztán minden elkészült, elégedetten mosolyogva szépen rendbe raktak mindent. Csakúgy csillogott a sok tisztára mosott edény, katonás rendben sorakoztak a mézeskalácsok, s a tavalyról megmaradt karácsonyfadíszek is előmásztak valahogy a polcokról, fiókokból, na meg az otthoni dobozokból. Fegyelmezetten várták, hogy sor kerüljön rájuk és felmászhassanak a nekik kijelölt helyekre, hogy a fenyő teljes pompájában gyönyörködtesse a csillogó szemeket, és persze a Mikulás bácsit! A gyerekek észre sem vették, hogy időnként összekacsintanak, s titokzatosan mosolyognak egymásra.

Eljött az éjszaka, minden gyerkőc az igazak almát aludta, s minden bizonnyal a mézeskalácsokkal álmodtak. Ám az óvodában egy teljesen új élet kezdődött… Egymás után mozdultak meg a csillagok, holdacskák, mikulásformák, és költögették társaikat. Ébredjetek! Főpróbát kell tartani! És csillogó porcukros-tojáshab ruhácskájukban egymás után előmásztak. Ki más lehetett volna a vezérük, mint az elsőnek elkészült Mikulás, aki az egész sütési folyamatot levezényelte! Most is az élükre állt, és kiadta a parancsot:

– Sorakozó! Mindenki fogjon egy díszt és irány a fenyőfa! Csúcsdísz szállítók előre! Csillagok, holdacskák, kövessétek őket!

Mi sem természetesebb, mint hogy éjfélre gyönyörűen fel volt „öltöztetve“, díszítve a fenyőfa, így várták, hogy az óra elüsse a tizenkettőt. Ekkor a Mézeskalács Mikulás felkattintotta a kapcsolót és teljes pompájában ragyogni kezdett a karácsonyfa. A fehérruhás kalácsdíszek pedig büszkén néztek egymásra. De azért egy pici szomorúság is ott csücsült az arcukon: milyen kár, hogy nem látják őket a gyerekek… no, de sebaj, hiszen ez csak a főpróba volt. Most viszont:

– Mindenkinek visszavonuló, irány a helyünk! Rendrakás! – harsogta a fővezér. – És mindenki visszatért a helyére, nehogy a gyerekek megsejtsenek valamit… Hamarosan el is szunnyadtak, csak a Mézeskalács Mikulás nem tudott aludni. Valami turpisságon járt az esze. Vajon mit eszelt ki?

Végre megvirradt, eljött a fenyődíszítés ideje, amire azért kellett várni, mert a kisült mézeskalácsoknak ki kellett hűlniük, különben a kezüknek (és talán a nyelvüknek is) meleg fogadtatásban lett volna részük! Az éjszaka történtekről persze sejtelmük sem volt, így aztán nagy meglepetésben volt részük, mert amikor a díszek közé aggatták a kalácskákat, valami érdekeset találtak a szívecskéken. Valami furcsa ákombákom díszítette némelyiket. Mint Edit néni elárulta, írás volt rajtuk, méghozzá versikék! Néhány ezek közül így szólt:

Itt a szíved, látod, Bazsi?

Ebből lesz a legjobb nasi.

Mézeskalács a szívem,

csak úgy dobog, ha viszem!

A tiédre leteszem,

mielőtt még megeszem.

Mézeskalács Mikulás!

Csuda vicces, figurás.

Tündéri vagy, Emese,

rólad szól ma e mese.

Szabinának minden vágya:

mellé üljön a kis Nágya!

És még sok hasonló „költői“ eszmefuttatást olvasott fel nekik Edit néni, hála a Mézeskalács Mikulásnak, akiről kiderült, hogy időről-időre házi költőként is remekel…

De volt egy kislány, aki eddig nemigen nyitotta szólásra csodás ajkait. Most Rita nénire emelte ártatlan, nyílt tekintetét és megkérdezte:

– Nem énekelhetnénk el a Mikulásnak a Papa dalát? Amelyik a karácsonyról szól…

…és néhány másodperc múlva már fel is csendült:

Lángja, ha villan, két szeme csillan,

arca a fény fele fordul a mennyér’;

lágy haja libben, buksija billen,

gondtalan arca az ághoz elér.

Vad lobogásban, isteni árban

fürdeti ünnepi ágait immár;

gyanta szagában, gyertyavilágban

hála szavát szövi most a gitár.

Ünnepi jászol: jöjj be, ha fázol!

Itt van a béke, a mennyei rég-várt!

Csillaga fénylő, lelket igéző,

hirdeti, lobban az ünnepi láng.

Még ki se hamvadt, cseppje, az alvadt,

gyöngyteli harmata gördül a gallyon –

Tűlevelek közt ül, s vele szemközt

arctalan arca is ég a falon.

Gyermeki rajzon reszket a garzon,

két szeme pilled az esteli hangon;

gyertya, ha koppan, könnye se pottyan,

hisz’ maga nagypapa tartja karon.

(Kis István Mihály: Gyertyavilágban)

Végre mindennel elkészültek, és csodálattal nézték mesterművüket, a feldíszített fenyőfát. Így már jöhet a valódi Mikulás, aki bizonyára elégedett lesz alkotásukkal, és a szokásosnál nagyobb és finomabb csomagokat oszt szét köztük.

Csak már itt lenne!

***

Nos, hogy a várakozásuk beteljesült-e, nem tudni, mert Mikulás napja még odébb van, a pályázati mesét viszont idejében le kellett adni. Így hát megint összeállítottak egy küldöttséget, amelynek a „feje“ újfent a kis Kópé, akarom mondani: Hársligeti Kópé lett, hiszen ő okozta a galibát és ő is vállalta a nagy feladatot, a mese megírását. Illik tehát személyesen benyújtania az áruház illetékeseinél – akiket fentebb már említettünk. Nagy örömmel fogadták a kis csapatot, és megígérték nekik, hogy néhány nap múlva értesítik őket az eredményről.

Elbúcsúztak és egy-egy vágyakozó pillantással a polcok felé – ahonnan megint csábos suttogások hallatszottak – visszatértek az óvodába. Útközben egyre biztatták egymást: biztosan első díjasok leszünk! És büszkén felvetették buksijukat.

7 hozzászólás

stapi• 2012. június 7. 17:36

A csönd

A hó már órák óta esett, de a söntés előtti asztaltársaságot ez a legkevésbé sem zavarta. Vidám hangulat uralkodott, folyt a lé és perdült a kártya. Bár a szerencse állandóan forgott, senki sem vette szívére a veszteségét, lévén, hogy egy kör cigaretta volt a vesztes kára, amit amúgy is elfüstöltek volna. Közben kisebb szüneteket tartottak, a világ nagy dolgait megbeszélni: ki kivel kavar a faluban, melyik szomszéd vág disznót a hétvégén, meg hogy a tavalyi évben mennyivel több hó esett, mint eddig az idén – és persze a holnapi munkát is alaposan megtárgyalták, mert a téeszelnök, ugyebár, nemigen ért semmihez; ha ők nem lennének, hát bizony „már rég becsukták vóna a bótot.“

Az országúton eközben egyre gyérült a forgalom. Hol itt, hol ott rekedt meg egy-egy kocsi az átfúvásokon. A szél mind veszettebbül süvített, már-már orkán erejű lökéseket mérve fákra, autókra és a faluszéli házakra, védtelen tanyákra. Az útmenti ember-mély árkot sok helyen betemette már a hó. A csupasz ágak közt utat törő jeges szél valami félelmetes, földöntúli hangokat hallatott. Valódi ítéletidő kezdett kibontakozni. A község utcái elnéptelenedtek, aki csak tehette, behúzódott a duruzsoló kályha mellé és onnan fülelt a tél kemény szavára. Erős fenyegetés volt az. „Szedd össze magad ember, ha velem találkozol!“

Erősen éjbe hajlott az idő, mire a kártyacsata véget ért. Még beszélgettek egy kicsit, miközben „üresbe állították“ poharaikat, aztán kiléptek az ajtón.

– Hű, az áldóját! – kiáltotta valamelyikük.

– Azám, – válaszolt a másik – eltart egy ideig, míg haza érünk. Muszáj gyalogolni... De Jóskát sajnálom legjobban. Mire az a tanyára kiér, már indulhat is a munkába – és kajánul kacsintott, jelezve, hogy csak ugratni próbálja cimboráját.

– Áááá, mi az a pár kilométer nekem! – mormogta a fogai közt Jóska. – Voltam én már keményebb helyzetben is. – De hangosan csak ennyit mondott:

– Nem vagyok én olyan nyámnyila, mint ti! Semmi perc alatt otthon vagyok! – És imbolygó léptekkel elindult.

Közben a csapos is kinézett és fejcsóválva dörmögött: – Kicsit többet ivott ez a Jóska gyerek, mint szokott – és behúzta az ajtót.

A reggel vastag hópaplan alatt találta a tájat. A tomboló szél már alább hagyott, majdhogynem szélcsend volt, de csikorgó hideg.. Az út eltűnt, csak gumicsizmákkal kitaposott csapás mutatott a major irányába, ahol már javában folyt a munka.

– Hol késik ez a Jóska? Nem győzöm egyedül. – panaszolta az öreg Imre bácsi csak úgy magának. – Ennyire elaludni... Na, de rajtam nem fog ki! Nem vagyok én még olyan vén trotty! – és megszaporázta lépteit.

– Nem tudjátok mi van Jóstival? – szegezte a kérdést a szembe jövőknek. A nemleges válasz után az órájára nézett. – Mindjárt dél! Mindjárt dél...

...kanalak csörömpölése, viccek és a rádióból szűrődő tánczene egyvelege harsogott az ételgőzös ebédlőben. Ebédlő? Hmm... annak nevezték a szociális épület egyik sarkában kialakított szűk helyiséget. Ha egy bejött, kettőnek ki kellett menni, hogy elférjenek.

– Látjátok, mennyi jó ember elfér egy ilyen csöpp helyen? – szokták mondani élcelődve. Ezt aztán általában hangos röhögés kísérte, ahogy most is. A déli krónika szignáljára aztán lassacskán elcsendesedtek. A híreket mindenki szerette meghallgatni. Hanem ez a csönd most egy örökkévalóságig tartott...

„...az Útinform jelentése szerint Kondoros határában az út menti, hóval befútt árokban ma reggel holtan találták Mihályfi József kondorosi lakost. Megfagyott...“

2012. február 7.

4 hozzászólás