A csönd

A hó már órák óta esett, de a söntés előtti asztaltársaságot ez a legkevésbé sem zavarta. Vidám hangulat uralkodott, folyt a lé és perdült a kártya. Bár a szerencse állandóan forgott, senki sem vette szívére a veszteségét, lévén, hogy egy kör cigaretta volt a vesztes kára, amit amúgy is elfüstöltek volna. Közben kisebb szüneteket tartottak, a világ nagy dolgait megbeszélni: ki kivel kavar a faluban, melyik szomszéd vág disznót a hétvégén, meg hogy a tavalyi évben mennyivel több hó esett, mint eddig az idén – és persze a holnapi munkát is alaposan megtárgyalták, mert a téeszelnök, ugyebár, nemigen ért semmihez; ha ők nem lennének, hát bizony „már rég becsukták vóna a bótot.“

 

              Az országúton eközben egyre gyérült a forgalom. Hol itt, hol ott rekedt meg egy-egy kocsi az átfúvásokon. A szél mind veszettebbül süvített, már-már orkán erejű lökéseket mérve fákra, autókra és a faluszéli házakra, védtelen tanyákra. Az útmenti ember-mély árkot sok helyen betemette már a hó. A csupasz ágak közt utat törő jeges szél valami félelmetes, földöntúli hangokat hallatott. Valódi ítéletidő kezdett kibontakozni. A község utcái elnéptelenedtek, aki csak tehette, behúzódott a duruzsoló kályha mellé és onnan fülelt a tél kemény szavára. Erős fenyegetés volt az. „Szedd össze magad ember, ha velem találkozol!“

 

Erősen éjbe hajlott az idő, mire a kártyacsata véget ért. Még beszélgettek egy kicsit, miközben „üresbe állították“ poharaikat, aztán kiléptek az ajtón.

– Hű, az áldóját! – kiáltotta valamelyikük.

– Azám, – válaszolt a másik – eltart egy ideig, míg haza érünk. Muszáj gyalogolni... De Jóskát sajnálom legjobban. Mire az a tanyára kiér, már indulhat is a munkába – és kajánul kacsintott, jelezve, hogy csak ugratni próbálja cimboráját.

– Áááá, mi az a pár kilométer nekem! – mormogta a fogai közt Jóska. – Voltam én már keményebb helyzetben is. – De hangosan csak ennyit mondott:

– Nem vagyok én olyan nyámnyila, mint ti! Semmi perc alatt otthon vagyok! – És imbolygó léptekkel elindult.

Közben a csapos is kinézett és fejcsóválva dörmögött: – Kicsit többet ivott ez a Jóska gyerek, mint szokott – és behúzta az ajtót.

 

              A reggel vastag hópaplan alatt találta a tájat. A tomboló szél már alább hagyott, majdhogynem szélcsend volt, de csikorgó hideg.. Az út eltűnt, csak gumicsizmákkal kitaposott csapás mutatott a major irányába, ahol már javában folyt a munka.

– Hol késik ez a Jóska? Nem győzöm egyedül. – panaszolta az öreg Imre bácsi csak úgy magának. – Ennyire elaludni... Na, de rajtam nem fog ki! Nem vagyok én még olyan vén trotty! – és megszaporázta lépteit.

– Nem tudjátok mi van Jóstival? – szegezte a kérdést a szembe jövőknek. A nemleges válasz után az órájára nézett. – Mindjárt dél! Mindjárt dél...

 

...kanalak csörömpölése, viccek és a rádióból szűrődő tánczene egyvelege harsogott az ételgőzös ebédlőben. Ebédlő? Hmm... annak nevezték a szociális épület egyik sarkában kialakított szűk helyiséget. Ha egy bejött, kettőnek ki kellett menni, hogy elférjenek.

– Látjátok, mennyi jó ember elfér egy ilyen csöpp helyen? – szokták mondani élcelődve. Ezt aztán általában hangos röhögés kísérte, ahogy most is. A déli krónika szignáljára aztán lassacskán elcsendesedtek. A híreket mindenki szerette meghallgatni. Hanem ez a csönd most egy örökkévalóságig tartott...

 

              „...az Útinform jelentése szerint Kondoros határában az út menti, hóval befútt árokban ma reggel holtan találták Mihályfi József kondorosi lakost. Megfagyott...“

 

2012. február 7.