legland blogja

Arcom ledőlt sírkereszt,

mely mindíg sír, mindíg ha veszt.

Szívem nagy teplom torony,

mely gyakran kigyúl,

ha reá lángoló, nagy tüzes szó hull.

Pedig már csak, árnyékom van annyi,

mint a tollamé délben, mikor rásüt a nap,

ha írok vele egy füzetben.

És már felelni sem tudok semmire:

- Az élet álom, vagy valóság-e?

Nem tudom,...csak azt; 

hogy minden horpadás a Holdon,

egy-egy megszökött álmom! Igen az,

mely nem tud már tüzet gyújtani,

egy szívben sem, vagy szájon;

nem, sem az idén, sem a jövő nyáron.

Arcom ledőlt sírkereszt,

mely rég holt napokat les;

ez kedves volt, ez szép:

ez pedig mindent odaadott, a semmiért!

Azt hiszem ezért, neked tartozom a legtöbbel:

mi szívemben megmaradt, avval a kevéske tűzzel.

Aprócska hagyaték, de talán egy újjászületésre elég,

mikor választanod lehet még:

- Lét, vagy nem lét!

Minden este nézem ezt a várost,

s várom a Holdat,

hogy a toronyházak tetejére lépve,

széthordja azt a sok álmot...

Nézem este a szemed,

ahogy résnyire zárod,

mikor már aludni küldöd, 

azt az örökké háborgó, kék világod.

Nézem este a ködöt,

ahogy szürke szárnyát kitárja,

minden színes öröm fölött; mert ő nem volt boldog,

nem, sosem a színek között!

S hallgatom az esőt, 

mi most az ablakomon oly fájdalmasan zokog,

mint egy padon ha sírnak a nők,

az elhagyott szeretők.

Pedig de szeretem ezt a várost,

ahol minden templom ablak

oly bájosan homályos, 

mint a szemed, mikor este nézed az eget,

és imáidban, az Ő kegyelmét kéred.

Felettem függ a kék ég,

őrzi Isten tekintetét,

de szertném ha tudnád,

hogy ami az enyém; az a Tiéd!

Szeretném ha tudnád,

hogy ami tegnap lángolt,

az még ma is ég, 

az ma is, a Tiéd!

Szeretném ha tudnád,

hogy így sóhajt most bennem a tél:

- Mivé lettél, ki voltál bennem a tenger,

kék hullámai szemeidnek, hol merre vesztek el?

Szeretném, ha tudnád...

arcom úgy őrzi csókjaid,

mint égett sebhelyek, egy tűz nyomát, 

mint vakok szemei, a Nap utolsó, fénylő sugarát.

De már nem bírom ezt a kínt...,

még is vigasz a szívemnek,

hogy látom amint, a fák fekete ágait,

rózsanínre, életre rázza a tavaszi szél,

újra, megint.

Riadt ez a tavasz, mint egy lány,

ki a lobogó tűz előtt ül és fél,

hogy az a ruhájába belekap.

De Te ne légy az, ha a végtelenből,

kalandozó-szelíd tekintetem,

egy pillanatra az arcodhoz simúl!

Ne ijedj meg attól, ami éget,

hisz a világ egyetlen lángtól sem,

még nem ért véget!

Várj meg ott és úgy,

mint ahogy az őszi harmatra vár,

kertedben egy rózsaszál; 

és én úgy fogok rád vágyni,

mint az Életre, 

halálos zárkájában a rab!

Valami hangosan, 

valami úgy zúg bennem,

mint mikor nagy eső dúl,

és a fák leveleit zörgeti,

ott a messzi, távoli dzsungelekben!

Valami zúg, valami indulat, 

ami születés és halál közt,

vezet az úton, mert ismeri a sorsomat.

Valami zúg a romok felett; igen a szívem,

mint fáklyaláng, ha fellobban a sötétben!

Valaki zúg bennem: Lennél e a szerelmem?

De ne félj, én csak sírok utánad,

ne félj, ha megijeszt ez a nagy fény!

Mert álmodni téged nekem nem kevesebb,

mint csodálni, a madárdalos, nyári erdőket.

Ezért pedig visszatartok még,

minden forró indulatot, oly hosszan,

- mint ahogy tart egy év, mi édes napfénnyel borította be,

igen azzal, édes fénnyel, keserű napjaimat.