legland blogja
ÉletmódNapfény, a szívem peremén
Ó halál álom,
vígadnak még velem az ördögök,
pedig a tavaszban már,
áradnak a színek,
nyílnak az ösztönök;
ömlik a napfény,
hogy kiszabadítsa szívünkből,
mit rabláncra vert ott a tél!
Ó halál álom...,
ma még gúzsba kötöd a szavakat a számon,
pedig megakartam most,
meg, mindenkinek köszönni,
aki kibírta, újra és újra,
üvöltő némaságom...
Most még szabad!
A csönd, mint egy támadó mozdulat,
ledönt, és rámcsorog a szurkos fekete éj,
de a fák alatt már él, lélegzik a tavasz!
S ha egyszer még lesz újjászületés,
akkor a te szavad döngöljön a földbe:
-Szeress most, most még szabad!
De addig a csönd, mint Dózsát a vastrónja,
megégeti testemen a bőrt,
s arcom is csak, mint egy fekete ballada,
csak úgy őrzi megvakult szemem,
mert már csak hozzád,
csak hozzád szökhet el a tekintetem,
csak rajtad éghet el, csak rajtad elevenen,
haldokló, vénülő létezésem.
Vigyétek!
mi nekem belőled maradt
az is csodás a szemed a szád
s mikor megadtad magad
a remegő szempillád....
ifjúságod odadtad másnak
rőt tüzeit a mosolyodnak
csókjaid lányos ízét
véred sűrűségét is
s szavaid dallamos zenéjét
de mi nekem maradt az pont elég
mint sebzett vadnak
mikor megsímogatják a fejét
mert akkor már tudja
igen tudja hogy ez itt a vég
mi nekem maradt e sűrű zajból
most a csendesek szemébe vágom
vigyétek s dorbézoljátok ti is el
veszett duhaj éjszakákon...
Nincsenek már meg!
Nincsenek már meg,
nincsenek azok az idő- csatornák,
hol Jean Valjean-nal bújkáltam, a múlt elől,
egyszer vagy kétszer, a piszkos időn át.
Nincsen már a lámpáknak sem lángja,
az utcáknak utcalánya;
- nincsenek már meg a titkok,
hogy kiket is rejtenek, a jeltelen sírok.
Nincsenek már meg bennem a mérgek,
arcomból még is, egy csontváz vigyorog;
ha félek, hogy miért is mondta azt az a lány,
aki tegnap elment:
"-Hogy az ember csak romlandó anyag,
ha nincs benne lélek!"
De nincsenek már meg, azok a régi ruháim sem;
- se a csizma, se a bőrkabát,
miben egyszer,
így dörömböltem, annál a sötét kapunál:
"- hogy engedj már be,
engedj most már be, halál"!
De ne féljetek, ne,
leszek még tiétek édes álom-lányok,
mikor már koporsómat betolta a temetőbe,
Isten egy, szép fehérgalléros, szolgáló hölgye!
Minden más...
mint lácra vert hajóé a viharban
olyan most a sorsom
gyaláz e világ
mert nincs gyalázatom
s az élet szentségének hegyére
hol a titkait örzi az Isten
arra az iszonyú csúcsra is mire feljutottam
nem maradt másom csak a semmi sincsen
nem maradt semmim
csak az álmaim a mászóbotom
meggörbült pillanatai a szépnek
miből holnapra csak egy mankó lesz
hogy segítsen hordozni
azt kétrét görnyedt megfáradt sorsom
olyan vagyok most
mint egy láncra vert hajó
ki már százszor megkerülte a földet
viharban nyárban csókban gyalázatban
ki nem tudja mi készül ellene holnap
hogy eljön e tüzes csókjaiért a Nap
vagy egyszer csak szívébe a villám belecsap
és akkor hiába örizte azt a tudást ott
hogy csak a bátraké az Isten álma
minden más a bátortalanoké
igen a bátortalanok megfizethetetlen kára