legland blogja

Most messze van miden tűz;

barlangok mélyén őrzik az őrzők:

a szépek, a kedvesek,

az elnyűhetetlen szeretők.

Most se füst, se felpattanó szikra

nem csap az arcomba,

pedig a tél hideg torka már nyitva.

De én már nem leszek lobogó gyertya,

fényemmel a mély hóban, 

elveszett szívek után kutatva,

vagy este a hegyek csúcsán,

a lemenő napnak is utat mutatva,

mert csak nádszál vagyok,

mit ropogva tör, hajlít a szél;

és már nem leszek sosem egész  óra,

már sosem a gyönyörben,

legfeljebb csak fél...

Pedig hogy vártam, 

hogy lángok barázdálják a fagyott arcom;

csókjaiddal Te,

de sebhelyeim közt,

több sebnek, már nem volt helye...

Hogy lehetek ott, ahol Te...?

Ahol Te szaladsz át az úton,

Te a legszebben a Közértbe!

Hogy lehetek ott, ahol Te...?

Hogy szép szavakból köszorút fonjak,

Fejed köré, minden este.

Hogy lehetne csókom,

Izzó parázs arcodon,

Hűs könnyeidnek ütődve?

Hol és hogyan állhatok,

Gondolataid szép tornyai alá,

Hogy megcsodáljam magasságod?

Mert egyedül nem maradhatsz ott,

Hogy az a testedre támadott idő-ár,

Elsodorja a szépséged,

Mielőtt szemem fénye végleg eltörik,

Úgy, mint szokott:

vaskos viharokban, egy vékony fűzfa ág,

mit a szél, durva kezével;

ha kegyetlen, a földre ránt.

Tovább haladni előre;

de merre az út,

csillagfény-virágos teste;

és a tél miért vetkezteti a fákat,

miért meztelenre?

Tovább haladni arcodon,

s aztán szétpazarolt mosolyodból,

felépíteni ott, az én új világom...

Hová lett a munkám bére,

miért feketelyuk, a csillagok elhullott vére?

Tovább haladni előre,

s tüzes ijammal, mint Robin Hood,

felégetni a sötét erdőket,

mielőtt más lopna belőle...

Haladni, menni,

miért akarsz gyáván meghalni,

hisz csak az az ember nyer, aki mer!

És ne engedd el soha,

hogy egyszer,

a lehetetlen is lehetséges lehet:

de csak akkor, ha nem ismered el;

- hogy van olyan szó, hogy: soha;

mert aki ezt tudja, az már ma, már most nyer!

Minden este nézem ezt a várost,

s várom a Holdat,

hogy a toronyházak tetejére lépve,

széthordja azt a sok álmot...

Nézem este a szemed,

ahogy résnyire zárod,

mikor már aludni küldöd, 

azt az örökké háborgó, kék világod.

Nézem este a ködöt,

ahogy szürke szárnyát kitárja,

minden színes öröm fölött; mert ő nem volt boldog,

nem, sosem a színek között!

S hallgatom az esőt, 

mi most az ablakomon oly fájdalmasan zokog,

mint egy padon ha sírnak a nők,

az elhagyott szeretők.

Pedig de szeretem ezt a várost,

ahol minden templom ablak

oly bájosan homályos, 

mint a szemed, mikor este nézed az eget,

és imáidban, az Ő kegyelmét kéred.

Ó halál álom, 

vígadnak még velem az ördögök,

pedig a tavaszban már,

áradnak a színek, 

nyílnak az ösztönök;

ömlik a napfény,

hogy kiszabadítsa szívünkből,

mit rabláncra vert ott a tél!

Ó halál álom...,

ma még gúzsba kötöd a szavakat a számon,

pedig megakartam most,

meg, mindenkinek köszönni,

aki kibírta, újra és újra,

üvöltő némaságom...