legland blogja

mi nekem belőled maradt

az is csodás a szemed a szád

s mikor megadtad magad

a remegő szempillád....

ifjúságod odadtad másnak

rőt tüzeit a mosolyodnak

csókjaid lányos ízét

véred sűrűségét is

s szavaid dallamos zenéjét

de mi nekem maradt az pont elég

mint sebzett vadnak

mikor megsímogatják a fejét

mert akkor már tudja

igen tudja hogy ez itt a vég

mi nekem maradt e sűrű zajból

most a csendesek szemébe vágom

vigyétek s dorbézoljátok ti is el

veszett duhaj éjszakákon...

Nincsenek már meg,

nincsenek azok az idő- csatornák,

hol Jean Valjean-nal bújkáltam, a múlt elől,

egyszer vagy kétszer, a piszkos időn át.

Nincsen már a lámpáknak sem lángja,

az utcáknak utcalánya;

- nincsenek már meg a titkok,

hogy kiket is rejtenek, a jeltelen sírok.

Nincsenek már meg bennem a mérgek,

arcomból még is, egy csontváz vigyorog;

ha félek, hogy miért is mondta azt az a lány,

aki tegnap elment:

"-Hogy az ember csak romlandó anyag,

ha nincs benne lélek!"

De nincsenek már meg, azok a régi ruháim sem;

- se a csizma, se a bőrkabát,

miben egyszer, 

így dörömböltem, annál a sötét kapunál:

"- hogy engedj már be,

engedj most már be, halál"!

De ne féljetek, ne,

leszek még tiétek édes álom-lányok,

mikor már koporsómat betolta a temetőbe,

Isten egy, szép fehérgalléros, szolgáló hölgye!

mint lácra vert hajóé a viharban

olyan most a sorsom

gyaláz e világ

mert nincs gyalázatom

s az élet szentségének hegyére

hol a titkait örzi az Isten

arra az iszonyú csúcsra is mire feljutottam

nem maradt másom csak a semmi sincsen

nem maradt semmim

csak az álmaim a mászóbotom

meggörbült pillanatai a szépnek

miből holnapra csak egy mankó lesz

hogy segítsen hordozni

azt kétrét görnyedt megfáradt sorsom

olyan vagyok most

mint egy láncra vert hajó

ki már százszor megkerülte a földet

viharban nyárban csókban gyalázatban

ki nem tudja mi készül ellene holnap

hogy eljön e tüzes csókjaiért a Nap

vagy egyszer csak szívébe a villám belecsap

és akkor hiába örizte azt a tudást ott

hogy csak a bátraké az Isten álma

minden más a bátortalanoké

igen a bátortalanok megfizethetetlen kára

élj a mának 

ha a tegnapok fájnak

élj kenyéren és vizen

vezekelj 

aztán lopd el a koldusoktól 

még azt is ami nekik sincsen

élj a mának

de alamizsnát hiába is adsz 

hiába a kialudt tűznek

hiába fizetsz majd drága pénzeket

a délceg erdőknek hogy égjenek helyetted

neked kell odaadni neked mindened

még attól is többet

mint amennyi szenet a kohókba vetnek

azok a szorgos munkás kezek

hogy az ott szunnyadó fekete acélkígyók

egyszer csak vörösen izzva tekeregjenek

nekem kell odaadni neked a szívemet

mert a szerelem gyönyörű keresztjén

szászor megfeszített testemért

az ölelések piacán

már úgy sem adnál egy terciust sem

vagy ha igen még alkuképes lehet mellé

a csókom is és a érzéseim...................

szóval az életem

olyan vagyok mint más

pont úgy kopik a cipőm sarka

s pont úgy nem találom a telefonom

ha valahol letettem mint más

pont olyan vagyok mint a Hold

néha látható vagyok

néha csak alig látható folt

néha én lökdösöm a világot

férfias vállaimmal előre

néha meg nem vagyok más

mint penészes városok felett

a gyárkémények tehetetlen

haszontalan ócska füstje

pedig olyan vagyok mint más

majd egyszer engem is besoroznak

hogy megtanítsanak 

fegyverrel vagy csókkal

ha kell tudjam szívemet a nap felé kitárni

hogy megtanítsanak

hogyan kell majd azt az utolsó útlevelet

ami az embernek az eszmélete tiszta fénye

ha eljött az ideje

szépen letennem a halál sötét csúf kezeibe ...