legland blogja

Az este, két csillag volt az égen;

az egyik Te, a másik én régen...

Te élve szépen,

a lemenő nap sugarait gyüjtötted éppen.

A másik én: halva, feketén és kéken!

De elérni azt nem lehet,

aki a legszebb álomnál is szebb,

s éjjelente a szempillájával sepri le,

a csillagporos, végtelen eget....

Az este két csillag volt a vétkem,

a szemeid, 

mert halálosan, szeretni mertem!

Tudom a neved...,

s mikor mint a tüske, úgy szúr a bánatom,

olyankor téged hívlak,

hogy meneküljünk át együtt,

a félelem dúlta, magányos éjszakákon.

Tudom a neved...

kandalómban ha lángol a tűz, 

most még kinevet, hogy tőle várok,

minden meleget, hogy elhagyjam már,

az átfagyott, ezer éveket!

Tudom a neved:

ételemben ő a só, teámban a méz,

s a hideg is, ha hull a hó; meg a nyárban a forróság,

de ő lesz majd a tör végén az a hegy,

ami ha már nem leszel, átszúrja a szívemet...

Tudom a neved, 

de élő már csak akkor lehetek, 

ha együtt lopjuk meg a halált veled:

- mert zord bitóját talán, akkor orozhatjuk még el,

ha tudunk élni, igaz szerelemmel...

Hol, merre jártam, száz világban már;

de mégis mindenütt, csak utánad kutattam!

S hiába égnek a szavaim mindig ropogva,

mint a felgyulladt nád,

csak elképzelni tudom,

milyen lehet, milyen, mikor csókol a szád!

De mindig, mikor már kékülve jő az este,

s fulladozva ájúlni kezd az elme,

olyankor megjelensz Te, fagyosan, zúzosan,

mint egy gyönyörű téli kertben;

- hisz ilyet akartam, aki olyan szép, mint ott ő,

ha decemberi estén, mikor hófehér ünneplőbe öltözik,

egy karcsú, illatos fenyő!

Talán egy géppuska sorozat,

ha már kemény lesz a harc,

lemos a földről,

hogy majd a véremtől dúsúljon a gaz!

Mert ha nem lesz béke, akkor hiába,

hiába is jön, hiába, szerelmesen a tavasz!

Talán még egy csók megmelegíti az arcom,

most hogy a szívemben,

gyönge jégvirággá fagyott,

ez az utolsó szerelmes lángom.

Mert önző voltam, és a Napot,

az egészet, minden lángjával,

cirógató sugarával magamnak akartam,

mert elfelejtettem azt: hogy a koldus,

mindig csak, egy apró, kis alamizsnát kap....

Álmom az az álom,

mely nem moccan el soha többé,

nem kerüli már meg a zord hegyeket,

nem kopogtat sem hangosan, sem halkan sehol,

nem nyomja már le a kilincseket bárhol;

mert álmom, az az álom: hogy Te leszel a halálom!

Álmom az az álom;

miközben magányom bitóját ácsolom,

hogy valaki rám szól:

"-legyél te, a hűs márványom,

kinek szívébe örökre bevéshetem;

kedves, szép nevem!"

Álmom, az az álom:

hogy mikor nem leszek, mert már kiléptem az egészből;

- sárban és bogáncsok között,

Te legyél az a legvágyottabb szép,

amit magammal vihetek, arra a hosszú útra úgy:

mint télen a vadludak, mikor ha a végtelen nekik parancsot ad;

- hogy indulnotok kell, a következő nappal,

szívetekben a nyárral, az utolsó, legszebb szerelmes vággyal...