legland blogja

.... téged nem fog elfelejteni senki

     se a nyár se a tél 

     se a fák lombjába kapaszkodó szél 

     se a nyár se a tél 

     nem fog a bor 

     az ajkaimon lecsorgó vöröslő mámor

     a betegség a baj

     meghajszolt szívem ritmusában

     az örjöngő zaj

     nem fog elfelejteni az Isten

     mikor melegíteni akarja a Földet

     hogy kitől kérjen kitől

     lobbanó nagy tüzeket

     nem fog a kutak mélyében a víz

     melyben csodáltad az arcodat

    s a messzeségben én a kő

    a márványarcú merengő

    és újjaim közt a ceruza a toll

    mert rólad fog szántani verseket dalokat

    minden gyönyörű sima 

    s ronggyá gyűrt papírra....

    nem fog az erdő

    hová annyit  menekültél futottál 

    s az akác  tüskéje sem mely megsebezte arcodat

   nem fog a tiszta ágy 

   sem a piszkos mocskos vágy 

   a szuvas pad a fák alatt

   hová rávéstem egy üveg darabbal

   hogy ez a két szív örökké együtt marad....

   nem nem lehet már az életem villanó csókos szabja

  belehaltam már rég szép szerelmes harcaimba

Hányszor hívtál

hogy sokkal jobban gyűlölsz mint rég

és én hányszor hívtalak

hogy leplezd le bennem 

mi még tiszta lánggal ég...

Hányszor hívtalak

hogy ne felejtsem el már holnap

milyen is boldognak lenni általad

s Te hányszor voltál vigasz a bajban

tapasz sebeimre ebben az irdatlan zajban háborúban

Hányszor hívtalak

hogy építsünk gyárat házat templomot

hogy megszerezzelek magamnak

úgy mint koldus a forintost jajgatva sírva

ki már mindenét rég elpazarolta

Hányszor hívtalak

de a a Nap sugara mindenkié mondtad tegnap

pedig nehéz szívvel de ma már csak én dalolok rólad...

így van ez elmulasztottam veled élni

majd holnap megtanulok 

meg egyedül félni....

oly régi már ez a temető...

mint ki jár köröttem

régóta már meggörbült botjával

a vén idő....

oly régi már 

az az álom rólad

mint az a kép 

hogy mikor egy este a Hold kapuját kitárom

Te egyszer csak ott vagy....

oly régi már ez az álom

és én még mindig gyönyörködöm benne

mintha  az első szerelmes nyaram

halk sikolya lenne

oly régi már ez a gondolat

oly régi hogy szeretnem kellene téged

hogy mire kimondtam már nem égett

és már a szívemnek sem súg semmilyen szépet...

sehol se jársz 

semmit se látsz

rövid perceket élsz mint az ellobbanó rőzse tűz

még is hosszú sistergő láng minden álmod

mi engem napról napra űz

sehol se járok

semmit se látok

mégis megvakít a pillantásod

sehol se élek

ezért hogy a halál megtalál nem is félek

sehol se élsz

de a haláltól mindenütt mindig féltelek

de még is a legjobban akkor

mikor a hajnali derengés

mint egy éles kés 

ha a szív megfeszülő burkán átszalad

hogy megöli az álmodat...

sehol se jársz nem is mentél el soha sehova

még is visszahívlak

gyere s jöjj ide csendben minden este 

lehunyt fáradt szemeim mögé csak egy percre

mikor bűneimért már megfeszítettek a csillagok

s bocsájtsd meg

hogy évről évre de még mindig rólad álmodok...

ki nekem nem tartozol semmivel

de én igen 

százezer boldog meg nem élt felejthetetlen perccel

s e dalom mint madárdal érje tetten

álmodozó szép szemeid fényét

mikor a sötét égen keresi 

eltévedt örökké csavargó lelkem....

igen e dalom majd mint a madárdal érje tetten

mikor egyszer csak ránk mosolyog a felhők  mögűl

a teremtő nagy Isten

Kicsúfolható leszek,...

ha nem vagy velem,

ha nevem egyedül áll majd,

egyedül a sírkövemen.

Kicsúfolható,

ha csak mint árnyék osonsz mögöttem,

ha csak mint folyón bukdácsoló kis hajó,

a tengert, az óceánt, csak álmodja már a szívem.

Kicsúfolható leszek,

mint a mélybe zuhant gleccserek,

megolvadt szennyes vize,

mikor már az őzek sem isznak belőle...

Mikor már a szívem nem bír el,

nem a napfénnyel,

szemeid vérző tekintetével;

hiába is ástam belőle annyit, a felhőkbe el.

Kicsúfolható,

mikor nem mer a gyávaságom,

már nem, bosszút állni a nyáron,

nem, semmilyen lángoló halálon...