legland blogja

Valamit adnék még érte...

ha még egyszer játszani hívna az éj

oda hol a tekinteted a csillagoknak mesél

adnék még azért is

hogy hallgassanak a fegyverek

s ne szoruljanak többé ökölbe a tenyerek

Valamit még

kéményekbe meleg füstöt

kannákba zsíros tejet hajlékot mindenkinek

szívekbe tiszta szeretetet meg még annyit

hogy az ember lehessen újra

szerelmes gazdag nemes

Valamit adnék azoknak a lányoknak is

akik nem voltak még soha boldogok

piros csipke ruhát aztán hófehéret

olyan fátyolost

S azoknak  szép apróra vágott tüzifát

hol a kályha a dologtalanságot bánja

tenyerekbe gözölgő illatos krumplit

és a gyerekekenek hintalovat

meg a családi asztal mellett boldog kacagást

mert a kistesó foga épp kiesett

és mindenkinek mosolyt meg mosolyt

bármennyit

De már nem oktatnék soha senkit

hogy mit csináljon másképp

mert én sem tudok semmit

csak magamat gyűlölni ölni

és gyönyörködni örökké 

örökké csak benned kit meg sohasem ismerhetek...

Édesapa elmentél

hát ezért fáj ennyire most

nagyon-nagyon ez a tél

ezért ijeszt meg annyira

ha a sarkon rámkiált a szél...

Édesapa elmentél

de mosolyod örökre itt hagytad

itt azon a besárgult fényképen

ahol éppen odaadod egy lánynak

Odaadod miközben öleled

édesanyámnak...

mindegy nekem mi lesz

mert létezésed örök

mint nap körül a fénylő körök

én már nem indulok felétek hajnalok

hiába néztek be reggel a szobámba

ajkaimon hamvas versek után kutava

nincs már több dal

mert a nappalok ezek a festett bohócok

már csak gúnyolni tudják

álmaim rímekbe font gyermeknyi lábnyomát

mindegy nekem mi lesz

mert létezésed örök

mint nap körül a fénylő körök

mindegy nekem mi lesz

nem keresek semmit újra

mert nem teszek semmit amiből tűz gyúlna

de múltam minden pillanatát

az összeset majd a lángok közé vetem

amikben nem a csókodat kerestem

mert mindegy nekem már mi lesz

hisz létezésed örök

mint nap körül a fénylő körök...

csendes eső jár a város felett

a csöndnél 

csak a hideg kalapálja erősebben

hangosabban a szívemet

míg valahol messze

a halottak fogai közt 

úgy csikorog a homok

mint a macskakövek

ha rájuk tipornak

vicsorogva az ebhitű tankok

csendes az eső a város felett

csak az hangos ahogy egy katona feni

a csontokon kivert élű rohamkését

azért hogy ha sorsot húz a lét

hogy kié legyen a vég

több esélye legyen hogy megláthassa újra

párját gyermekét szerelmét

csendes eső jár a város felett

csak apró kis zaja annak lehet

ahogy az égő házak szomorú füstjében

a csillagok a földön itt estétől hajnalig

költők a ti elveszett álmaitokat keresik

jaj azoknak

kik ostromlott városokban rekedtek

jaj nektek

kik sírotokban is szépek lesztek

fiatal anyák apró gyermekek

jaj nektek

ti koponyacsontba szorúlt golyók

majd mit fogtok mondani

ha megkérdezik tőletek

miért öltetek miért nem lettetek inkább

károgó fekete hollók

jaj neked ember

holtak tavasza lett a fényes kikelet

hol a kormos utcákon

megvakult szemű csontsovány házak állnak

mint ha koldusok lennének

akik valami apró alamizsnára várnak

de többet családra melegre már nem vigyáznak

jaj neked ember

kinek tavasszal az égen csodás hangjaival

már nem a madár énekel

ha nem gyilkos repülők csattogó géppuskája

tűzszínű fénnyel kényére kedvére

a halálról kelepel...

jaj neked ember