legland blogja

Úgy élek, mint egy hegy,

zord, magas szirtje,

mert mindig megfagyok,

mindig meghalok,

addig míg fel nem kel a Nap,

míg el nem jössz Te,

mint a cseresznyefa virága, 

tavasszal hófehérbe...

Úgy élek, 

mint ki cérnaszálon mássza meg,

mindennap a kék eget,

olyan cérnaszálon,

mit már rojtosra metszett;

hogy nem lehetsz az enyém,

hogy nem lehetek a Tied.

Élek, mert szívem még úgy  bizsereg,

mint árammal telt vezeték,

mit egy nagy vihar rángat, tép;

de már bármikor elszakadhat,

hogy magából örökre kivessen a lét;

örökre eloldva, szívemre font;

szerelmed gyönyörű, 

nélkülözhetetlen, szerelmes kötelét...

Mert csak addig élek,

míg szemed ezüst fénye az égen fent ragyog,

s mutatja az utat,

annak a tíz miliárd, útrakelt reménynek,

amiből egy hozzád, tőlem, talán odaérhet...

Lemerülök hozzád a mélybe;

szíved tengerébe!

Le oda, ahol lakik a kezdet,

és ahol minden véget érhet!

Lemerülök a mindennapok

koszos iszapja alá is,

és onnan kikaparom az arcod,

hogy lássam milyen, mikor a Nap ráragyog!

Lemerülök a mélybe,

hogy közben összetörjek élve,

mert látnod kell, hogy az én sebeimnek sincs,

se hossza, se vége!

Le azért, hogy így nagyon halva,

de még egy kicsit azért élve;

mert a csodák koronáját még fel kell tennünk,

igen oda, egymás fejére!

Lemerülök hozzád a mélybe,

addig míg az utolsó ér is, el nem pattan a szívemben,

mert a hősnek mindig bele kell halnia,

bele minden szerelembe!

Most messze van miden tűz;

barlangok mélyén őrzik az őrzők:

a szépek, a kedvesek,

az elnyűhetetlen szeretők.

Most se füst, se felpattanó szikra

nem csap az arcomba,

pedig a tél hideg torka már nyitva.

De én már nem leszek lobogó gyertya,

fényemmel a mély hóban, 

elveszett szívek után kutatva,

vagy este a hegyek csúcsán,

a lemenő napnak is utat mutatva,

mert csak nádszál vagyok,

mit ropogva tör, hajlít a szél;

és már nem leszek sosem egész  óra,

már sosem a gyönyörben,

legfeljebb csak fél...

Pedig hogy vártam, 

hogy lángok barázdálják a fagyott arcom;

csókjaiddal Te,

de sebhelyeim közt,

több sebnek, már nem volt helye...

Mennem kell még, hiába szívem,

az idő tengerében,

már csak süllyedő ólomnehezék.

Mennem kell még,

az utolsó gyönyörű vadért;

színes mezőkön át, a legszebb mosolyért,

mert te az az őz vagy az erdőben;

aki várja már az utolsó vadászt, a kést.

Hát megyek,

míg szívemben el nem pattanak az erek!

Megyek, míg nagy, súlyos köveikkel,

le nem ütnek, a tehetetlen percek.

Megyek, míg szívemben elő nem bújik,

az az örök éj...,

míg ócska, rongyos csókjaimat,

tűzre nem veti, az a hideg tél!

Megyek a parázsért,

hogy meglássam milyen,

mikor szemeid fekete üstjében, már ott forr,

a legízesebb szerelem:

az a legszebb halálos kor!

Megyek, hogy öled fekete napsütésében;

- mikor a viharok fellebbentik a szoknyád,

hogy ezer évre, vagy százezere,

de megvakuljon a szemem!

Megyek megyek, 

hogy mi eddig csak félig égett,

az elégjen teljesen; 

el, a fekete, sötét mélyig,

el, abban a tenyérnyi tűzben!

Nézem ajkaidat

mint hullhatna rá a csók

hogy úgy okozzak mámort

mint ki a szájába vesz

valami súlyos nehéz ó bort

Nézem ajkadat s kívánom

hogy mit még nem adtál oda senkinek

azt ide mind nekem add

s kérdezem

lophatok e arcodra majd száz napot

lophatok e majd egy éj alatt

De most csak nézem ahogy mozogsz az időben

letarolt napjaidat látom csak

fájon hullanak elémbe

összeszedem majd mind

s torony magas tűzet rakok belőle

a fagyos szívű idő rettentő ölébe...

És most így üzenek

nem lesz veszteséged semmi 

mert elviszem ha megyek

visszaviszem neked  

a rajtam felejtett

legszebb csillag-tekinteted

hogy újra beragyoghasd felettem

minden éjszakán majd a márvány-sötét eget

ha már ránk dőlt a csend

mert vágyódó szavaink egymáson mind 

az utolsó betűig elégtek...