legland blogja

engedlek menj
hogy szép utad legyen
engedlek fuss
arra hol vár az örök szerelem


engedlek öleljen
ki téged szeretni vágyna
s karjával óvna akkor is
ha a világ támadna rád ma


engedlek szaladj
lobogjon szép hajad
tested rezdülésében szülessen újra
a szelíd és a vad önmagad


éld meg újra azt
mikor először talált rád a szerelem
és testedre százezer csók tapadt
engedlek élj 


és selymes hajadba úgy suttogjon a szél
mint egykor szerelmesen én
engedlek hogy újra fájjon az az érzés
mint egykor mondtad


miben nincs több tévedés
miben nincs már más
csak szenvedés
csak gyönyör
csak érzés


engedlek menj....

Mennyit néztem én a lányokat sután,
forgott a fejem,
mint Napraforgó tányérja,
a forró Nap után.


De addig lopok még csókot tőletek,
amíg a kövekre tapadt zöld mohák,
a barlangok mélyéből hűvöset.
S hogy mennyit futok még utánatok,


hány mérföld még a lét,
mikor bomlik a csókom, sejtjeimre szét,
nem tudom.
És azt sem, hogy meddig lehet még,


mint röntgen sugárnak a testbe,
a szerelemnek úgy eljutni a szívbe,
meddig lehet még, így égetni az életet,
mint két árammal telt vezeték,


mikor megfogtam a kezedet,
de most még az emléked,
még az is,
a szívemig éget...

Istenről álmodtam
és láttam sok-sok nevet
kik szerettek voltak
éltek velem veled
kikkel játszottam fűzfát
annak hajló szép ágát
és akikkel lettem tenger
kék hullámzó selymes


Istenről álmodtam
láttam a folyókat
a csendes szelíd partokat
a halászok barázdált arcát
s szemükben a reményt
testes nagy halak ezüstös fényét


Istenről álmodtam
láttam gyermekem
erős volt és szép
házat épített 
csapolt izzó acélt
mosolygott nevetett
és senkitől sem félt


Istenről álmodtam
mindent láttam 
egyszerre volt sötét
és vörösen lángolt az ég
mindent megtaláltam
mi elveszett rég


csak téged nem  
csak téged nem látlak még...

úgy volna jó elveszni
mint a kék
mikor a vihar
az égről elmossa
Isten szemét...