legland blogja

Az idő igájába hajtott fejem fölött

az elmúlás már megsebez

minden napsütés érlelte örömöt

pedig harcolok még ellene míg tudok

hiába értettem meg

hogy karddal a kezemben is

csak vesztenem lehet...

Mert minden szavam már dadog

mi szépen csalogat de nem éri már soha el

nem a legszebb csillagokat

s a legvágyottabb szerelemért sem tud állítani

a hegyek csúcsaira  

égig érő aranyban tündöklő szobrokat

Mert az összes szavam már karcos s béna

csak azok ragyognak 

csak azok táncolnak még

amik neked 

a nyári Napnak mindennap valamit hazudnak...

szeretem a csendet

könnyű így gyönyörködni benned

mint téli tájban

mikor a hó ráfeszíti azt a hófehér rendet

szeretem a csended

olyankor elvesztem ezt a szennyes világot

bár próbálom tisztára mosni magamat

mindig koszos leszek mindig melletted

szeretem a csended

mert az igazi csend az ez

hogy ha mindenütt hangos is a zaj

én a szívemben akkor is csak téged hallak

csak téged halkan

mint mikor télen a tájat belepi a hó

s befed mindent ami koszos

és nem hallható nem látható más

csak a fehér hó 

ami olyan mint a ki nem mondott emberi szó...

kemény e szenny

mi a szívemig ér

mert hazudtam nektek 

még napsütést is oda

hol minden csupa zuzmara

hazudtam pedig a szívem

az igaz Istenhez van szokva

hazudtam a harcot

a sebeket hogy abban a nagy csatában

én vittem azt a rongyos

golyó tépte zászlót

csak egyet nem tudtam hazudni soha

senkinek igaz szerelmet

de kemény ez a szenny

mi most a szívemig ér

csak ha rád gondolok

akkor lágyul meg törik el ez a tél...

csak akkor öltözik mint tavasszal a fák

csak akkor a szívem virágba

de kemény ez a szenny

talán holnap legyőzi egy álom

mikor a hold lopakodó csendje

már az alvó fagyos háztetőkön oson...

a végtelen égen át szököm hozzád

talpam alatt csikorognak a csillagok

de tudom nem érek oda soha

mert meghalok

de tudd örökké feléd megyek az úton

mert te vagy az út 

te kiért a szívem még dobog

mert ajkaimra peregtek egyszer távoli álmaid ízei

mint hegycsúcsokon őrt álló magányos fenyőkre

a hold bánatos könnyei...

azóta tudom hogy te kellessz te örökre

mert magamba ittalak mint tiszta esőt a föld

s nélküled már csak por lehetek

csak por már a halálom előtt

hát ne engedj el ne

míg úgy érzed a szívemben ott

van neked egy menedéknyi hely 

amiért még maradnod lehet 

amiért maradnod

igen maradnod kell ....

Elloptad minden szívverésem

minden igenlésem

mikor jajgatott bennem a dér

Elloptad minden didergésem

elloptad mindet

mit adott ez a tél

Elloptad az összes csüggedésem

s reggel már

jóízüen ébredt bennem

minden semmiségem