legland blogja
GondolatokFelettem...
Felettem függ a kék ég,
őrzi Isten tekintetét,
de szertném ha tudnád,
hogy ami az enyém; az a Tiéd!
Szeretném ha tudnád,
hogy ami tegnap lángolt,
az még ma is ég,
az ma is, a Tiéd!
Szeretném ha tudnád,
hogy így sóhajt most bennem a tél:
- Mivé lettél, ki voltál bennem a tenger,
kék hullámai szemeidnek, hol merre vesztek el?
Szeretném, ha tudnád...
arcom úgy őrzi csókjaid,
mint égett sebhelyek, egy tűz nyomát,
mint vakok szemei, a Nap utolsó, fénylő sugarát.
De már nem bírom ezt a kínt...,
még is vigasz a szívemnek,
hogy látom amint, a fák fekete ágait,
rózsanínre, életre rázza a tavaszi szél,
újra, megint.
Várj meg, ott és úgy!
Riadt ez a tavasz, mint egy lány,
ki a lobogó tűz előtt ül és fél,
hogy az a ruhájába belekap.
De Te ne légy az, ha a végtelenből,
kalandozó-szelíd tekintetem,
egy pillanatra az arcodhoz simúl!
Ne ijedj meg attól, ami éget,
hisz a világ egyetlen lángtól sem,
még nem ért véget!
Várj meg ott és úgy,
mint ahogy az őszi harmatra vár,
kertedben egy rózsaszál;
és én úgy fogok rád vágyni,
mint az Életre,
halálos zárkájában a rab!
Ne félj!
Valami hangosan,
valami úgy zúg bennem,
mint mikor nagy eső dúl,
és a fák leveleit zörgeti,
ott a messzi, távoli dzsungelekben!
Valami zúg, valami indulat,
ami születés és halál közt,
vezet az úton, mert ismeri a sorsomat.
Valami zúg a romok felett; igen a szívem,
mint fáklyaláng, ha fellobban a sötétben!
Valaki zúg bennem: Lennél e a szerelmem?
De ne félj, én csak sírok utánad,
ne félj, ha megijeszt ez a nagy fény!
Mert álmodni téged nekem nem kevesebb,
mint csodálni, a madárdalos, nyári erdőket.
Ezért pedig visszatartok még,
minden forró indulatot, oly hosszan,
- mint ahogy tart egy év, mi édes napfénnyel borította be,
igen azzal, édes fénnyel, keserű napjaimat.
Úgy múlok el...
Úgy múlok gyorsan el,
mint fák ágairól a barackvirág,
mikor tavasszal átöleli,
egy fagyos reggel.
Úgy múlok el nyomtalanul,
úgy szerelmed nélkül,
mint egy óceán tajtékos habjai,
ha az a sebes vihar elcsendesül...
Úgy múlok el, mint az a karcsú zátony,
ki bír napfénnyel is, és sötéttel,
de évezredek óta csak,
a szerelmi bánatok tengere ver...
Csak azt őrzöm...
Csak azt őrzöm belőled,
mit diófa levele is megőriz abból,
amit neki a felkelő Nap szerelmesen suttog.
Csak úgy őrzöm rólad amit tudok,
mint vén zsugori, kincsesládájához
azt az apró kulcsot.
Csak azt nem tudom,
hányszor láthatom még úgy a Napot,
úgy, hogy szerelmed elhagyott.
Mert csak azt tudom,
hogy úgy érzem most magam,
mint az őszi Nap fénye,
mikor már elcsúszik reggel, a fagyos lombokon...