legland blogja

most vegyél szárnyaid alá Isten

mikor a tél hangos késeivel

csendes szíveket rabol ki köröttem

most vegyél addig amíg lehet

míg tud forogni az idő kereke 

mert forgatják azok akik mernek

s hajtják azok előre

akik mindig szeretnek

most még addig

míg felismernek a lobogó színek

míg nem csak azok köszönnek már rám

akik elmennek

most vegyél szárnyaid alá

mikor az az ember vagyok

ki már nem hiszi el

hogy nekem adod a bocsánatod

csak úgy

ingyen kegyelemből

most mikor az én arcom az a te arcod

most mikor az én hazugságom

az a te halálod

Én mindig rólad álmodok,

nem tudok már másról...,

ahogy szemüveged mögött,

a szemed kér, s nevet,

de ég is, és lángol!

Én nem tudok másról,

arcod hiába most halvány,

mint egy tél igézte,

fagyos, de gyönyörű márvány.

De én úgy óvom ezt az álmom,

oly tisztán, szívemre kötve,

hogy létezésed pihe, gyöngy-anyagát,

ne sérthesse meg,

vágyaim legélesebb sóhaja,

nem, még az sem....

S mikor este az utamat,

veszélyes csillag-falkák között járom,

csak annyit kérek, hogy el ne tévedjek,

gyújts egy kis fényt a szívedben nekem,

hogy fel ne faljanak közben, a kiéhezett,

farkaséhes, sötét álmok,

mert élni akarok addig,

addig, míg rád nem találok...

Csak azt súgd meg még, csak azt,

egy a Napból lerepesztett,

apró tűzszilánkon nekem,

tudsz-e majd úgy kiálltani értem,

tudsz-e,

hogy szavaid vad, ragadozó lángjai,

úgy égessék meg a szívem,

úgy, és ott,

ahogy, és ahol, még soha, senkié sem!

Nem írok több verset,

hagyok helyet, több más,

s szebb ígéreteknek. 

Nem írok többet most,

talán csak akkor,

mikor majd leesik a hó,

s a korzón ott lesznek,

azok a fagyos arcú lányok, 

akik mindig valahová sietnek,

talán csak akkor,

ha véletlenül ők, a szívembe lépnek.

Mert most csak nézem,

ahogy hull a csend,

az útszélén várakozó,

és üres templomok lelkébe...

De még mi történt ma,

reggel a fák közé fagyott,

a felkelő a Nap, az a mindig nagyképű,

tüzes ajkú remény,

aki most egy kicsit fél,

pedig mint anyja a gyermekét,

úgy ringatja ott, a novemberi szél.

De most csak nézem,

ahogy hull a csönd, mint a hó,

s azt kérdezem:

-vajon összzegyűlik e annyi,

hogy a felhőkig magasodva,

egyszer csak összeköti,

eget karcoló, néma szabadságoddal,

üvöltö, érted láncravert szívem?

kellene már valami csönd

amire csak úgy le lehet ülni

például egy felhő tisztára mosott mosolya

mint egy kiterített fehér ponyva

de aztán mi nem csinálunk ott semmit csak ülünk

és hallgatjuk ahogy kéklőn dobban a szívünk

kellene már valami csönd

ebben a csikorgó zajban

ahogy kopik az időnk

kellene ahová leülhetnénk

s csak néznénk egymás szemét

de azt nem tudnánk hogy csendben vagyunk

s azt sem hogy mi most fogjuk egymás kezét

igen 

kellene már valami csönd

ahová mindig besüt a nap

de ha egyszer rádvetődne egy árnyék

én akkor nagyon hangosan 

de nagyon kiabálnék...

nyisd rám a hold hideg szemét

hogy ne lássam

hiába kísértettem meg

hiába

csókjaid melegét

mert te lettél panaszos útjaim vége

csöndjeid láncain vérzem...

tudom nem menekülhetek meg

nem már soha sem

s szorongásom is oly pusztító lett

mint tájfunok a sárga tengeren

ha megintik a rosszalkodó földet

mert megöli szív-melegét

azoknak a zegzugos helyeknek

hol még lélegzik bennem

színes sóhajaival az élet

de nyisd rám 

a hold hideg s hangosan bántó szemét

nyisd utoljára még

hogy ne lássam ne

hiába kísértettem meg

hiába

csókjaid csendes melegét...