legland blogja

Én mindig rólad álmodok,

nem tudok már másról...,

ahogy szemüveged mögött,

a szemed kér, s nevet,

de ég is, és lángol!

Én nem tudok másról,

arcod hiába most halvány,

mint egy tél igézte,

fagyos, de gyönyörű márvány.

De én úgy óvom ezt az álmom,

oly tisztán, szívemre kötve,

hogy létezésed pihe, gyöngy-anyagát,

ne sérthesse meg,

vágyaim legélesebb sóhaja,

nem, még az sem....

S mikor este az utamat,

veszélyes csillag-falkák között járom,

csak annyit kérek, hogy el ne tévedjek,

gyújts egy kis fényt a szívedben nekem,

hogy fel ne faljanak közben, a kiéhezett,

farkaséhes, sötét álmok,

mert élni akarok addig,

addig, míg rád nem találok...

Csak azt súgd meg még, csak azt,

egy a Napból lerepesztett,

apró tűzszilánkon nekem,

tudsz-e majd úgy kiálltani értem,

tudsz-e,

hogy szavaid vad, ragadozó lángjai,

úgy égessék meg a szívem,

úgy, és ott,

ahogy, és ahol, még soha, senkié sem!

kellene már valami csönd

amire csak úgy le lehet ülni

például egy felhő tisztára mosott mosolya

mint egy kiterített fehér ponyva

de aztán mi nem csinálunk ott semmit csak ülünk

és hallgatjuk ahogy kéklőn dobban a szívünk

kellene már valami csönd

ebben a csikorgó zajban

ahogy kopik az időnk

kellene ahová leülhetnénk

s csak néznénk egymás szemét

de azt nem tudnánk hogy csendben vagyunk

s azt sem hogy mi most fogjuk egymás kezét

igen 

kellene már valami csönd

ahová mindig besüt a nap

de ha egyszer rádvetődne egy árnyék

én akkor nagyon hangosan 

de nagyon kiabálnék...

most ölj meg

most még ma

mert kell a csókod

örökölt titok tüzed

vagy tovább rabolom

édes álmokért a keserű éjszakát

most kell még ma

most hogy fájjon a véred

hogy belém égesse

hogy az életben mi a lényeg

mert a csendemben már

mint ha hallanám ahogy pattan

tűzgyújtó édes szikrád

mikor rám nyitod a szíved

lelked keserű sóhaján át

most még ma

hogy ha holnap feltámadok

tudjak rámosolyogni

tudjak újra

rád és a csillagokra

de ma még ölj meg

ölj ha megcsókoltalak

hogy ne maradjon utánam ne

semmi más mozdulat tett

csak az az egy

amikor az ajkaimmal...

a bűnbe vittelek

kinyitom a szemem

itt hagylak álom....

hol szép boszorkányok űztek

akarták a csókom

meséltek néztek....

de távolságod

mint a zizegő fátyol

eltakarják ajkaidról 

fellebenő halk sóhajod

mint egy boszporusz-parti lányét

ki épp a kedvesére gondolt

tudom nem nylik már csókra

s néma is marad

mint télen a jég hűs érintésétől

a szürkére fagyott harangok ajka

fennt a templom toronyban

mit csak a tavasz forró ölelése

talán csak az 

majd csak az bírhat szóra

kinyitom a szemem

de ne lásd benne Isten

kö vagyok kereszt

s rajta megfeszítve már 

mint gyermeked ki feltámadásra vár

vérző stigmáival

az örök szerelem...

ócska voltam ma 

meg koszos is magányomban

míg meg nem mosdattál

gyönyörű csókjaidban

de ne találj rám többet

mikor el vagyok veszve

s ne csókolj meg akkor se

ha azért imádkozom

mert nem akarom többet

nem

túlélni a halálom

ne találj rám többet

mert nem bírok még egyszer

kereszteden megfeszülni érted

de kérlek

most vesd le a blúzod

old ki a felsőd

s én szelídebben 

mint szívükbe az őzek télen 

a felkelő napot

magamba lopom 

s még utoljára

a tenyerembe veszem 

mit annyira szerettem

az illatod

de ne csókolj meg többet

ne 

még akkor se...