legland blogja

péntek volt vagy hétfő

nem tudom

törött szívű buszok 

fáradt lüktetése űzött

a hajnali utcákon

ez egy más kor

itt mindent szabad

de mindenütt rácsok

ó ha madár lehetnék

megfognám a kezeidet

és már repülnénk

de a tócsák 

halálszínű tükreiben

már látom

csak azt látom

hogy a földön járok

és te nem vagy sehol

de érzem hogy a szíved

valahol a napban lángol

már alig várom

halálraszánt játékaid

csókjaid zizegő élét

hogy feltörjék arcom

reszkető csendjét

már alig várom

hogy mint madarak suhogó szárnya

az ég kékjét

úgy hajad suttogó lobogás

betakarja arcom jeges árkaiban

szemeim érted megcsillanó

apró gyöngyét

már alig várom

szemeimbe üt

valami kék

a szívem felsikolt

még még

akarom még lángod

mint tűzpiros patkónyom

csókod arcomon maradjon

hagyom mert vágyom

énekelj még

s mélykék égboltok várjanak

mesékkel ringassanak 

ha este elfárad bennem a lét

és akkor se tiporj szívemre

ha felébredne az az álom

s fénybeöltözött szavakkal kérne

akarlak még még

ma ha alszom

az öledben alszom

ma ha nézek

az égre a szemeiddel festek

ma fáklyád ha ég a szemed

egy csapda

a felkelő napnak keleten

s nyugaton fénylő élivel

mint egy útonálló

a tűzét kioltja 

ma itt ért meséd 

ahogy a napot néztem

s mint egy tűzbeöltözött 

vakító madársereg

elvitték feléd 

mert így kellett csak így lehetett

s leejtették eléd

végtelen sugárzó lelkemet

Hol vagy, s merre jársz,

hol sebez,

pillantásaid kéklő szigonya?

Csókod hol éget fel,

hol váj bele végtelen erdőkbe,

mi szerelmes szavak,

félő menedéke?

Hol lehetsz folyók vad víze,

de ha karjaimba vennélek,

felénk hömpölyögnének

mind, a szelíd tengerek!

Hol lehetnék foglyod,

hol lehetnének szabad csókjaim,

szombaton, láncra verve ajkadon?