legland blogja

Alakíts még  

Úgy alakítsz engemet,

mint márványt az értő kezek,

nem törsz, vágsz,

hanem csiszolsz, de csillogóbbá,

mint az esti holdfény,

a boldog mosolyt.

Úgy alakítsz engemet,

mint véső a durva fát,

lehasítsz rólam minden kínt,

mint megégett emberről az ápoló,

a rongyos ruhát.

Úgy alakítsz engemet,

mint napfény a magvakat,

növeszted bennem a boldogságot,

míg a szerelem ki nem sarjad.

Ne vedd el a szerelmet

Eljöttem hozzád ősz,

neked adok mindent,

mit eddig loptam,

a nevemet, a kék eget,

meg azt a kétmaroknyi földet,

mibe valaki majd eltemet.

S a legszebb perceket,

mikor édesanyám nekem adta, az életet.

A tengerből neked a zöldet,

s a leggyönyörűbb szirének énekét,

vidd a kincseket, mind tiéd.

Viszek eléd meseszép álmokat,

nagy holdakkal, csillogóbbat,

mint százezer gyöngyös nyakék.

Adok búzamezőket, mert a nyárról,

senki nem tud szebb mesét.

Vidd ősz a kincseket, mindet,

csak ezt el ne vedd, a legszebbet,

a szerelmet. 

Mint vadak a karámba, 
szívembe a szenvedély, úgy bezárva,
rúg, toporzékol, szikrákat vet acélon,
forgácsot szakít, kemény, nehéz fákon,
hajlít ívet, merev, beton magányon.

Mint vadak a karámba,
úgy fúj, prüszköl bennem a szabadság,
a szerelem, ha halott lennék is,
élni akarnék.

Áss ki a mélyből, a közöny feketéből,
áss le a mélybe, a szív vörösébe,
égni akarok, mint gyúlékony anyagok,
a szikra hevére, mint igaz szeretők,
a vér, máglyatüzébe.

Érted volna

Ha úgy loboghatna még szavam,

mint szeretők haja a vad viharban,

feketén, kéken.

 
Ha úgy szólhatna még,

mint az ekevas, mikor megreccsen,

a feltöretlen, szűz földben,

rettentő keményen.

Ha még háborgó tengerként üvölthetne,

mint mikor az teherhajókat,

szilánkká törve süllyeszt le,

a fekete mélybe.

Ha úgy loboghatna még,

mint rakéta után a tűzcsóva, 

mikor repíti terhét, ismeretlen messzeségbe,

lángolva, zúgva, az érted volna.

Ki mindennap belehalsz a szóba,

érted, Te hajnali, karcsú lány,

fekete ruhában, minden érted volna...

Kifestem újra a házat, hol laknak az istenek,
kifestem újra a szívemet, 
hol tiszta szavad megpihenhet, 
és ehetsz, ihatsz,
de nem csak vizet, s búzakenyeret.

Kifestem újra a házat, 
hol eddig a csend lakott, 
s úgy üvöltött,  
mint ketrecben a farkasok.