legland blogja
SzerelemHányszor hívtál...
Hányszor hívtál
hogy sokkal jobban gyűlölsz mint rég
és én hányszor hívtalak
hogy leplezd le bennem
mi még tiszta lánggal ég...
Hányszor hívtalak
hogy ne felejtsem el már holnap
milyen is boldognak lenni általad
s Te hányszor voltál vigasz a bajban
tapasz sebeimre ebben az irdatlan zajban háborúban
Hányszor hívtalak
hogy építsünk gyárat házat templomot
hogy megszerezzelek magamnak
úgy mint koldus a forintost jajgatva sírva
ki már mindenét rég elpazarolta
Hányszor hívtalak
de a a Nap sugara mindenkié mondtad tegnap
pedig nehéz szívvel de ma már csak én dalolok rólad...
így van ez elmulasztottam veled élni
majd holnap megtanulok
meg egyedül félni....
Gondolatok a temetőben
oly régi már ez a temető...
mint ki jár köröttem
régóta már meggörbült botjával
a vén idő....
oly régi már
az az álom rólad
mint az a kép
hogy mikor egy este a Hold kapuját kitárom
Te egyszer csak ott vagy....
oly régi már ez az álom
és én még mindig gyönyörködöm benne
mintha az első szerelmes nyaram
halk sikolya lenne
oly régi már ez a gondolat
oly régi hogy szeretnem kellene téged
hogy mire kimondtam már nem égett
és már a szívemnek sem súg semmilyen szépet...
Rólad álmodok
sehol se jársz
semmit se látsz
rövid perceket élsz mint az ellobbanó rőzse tűz
még is hosszú sistergő láng minden álmod
mi engem napról napra űz
sehol se járok
semmit se látok
mégis megvakít a pillantásod
sehol se élek
ezért hogy a halál megtalál nem is félek
sehol se élsz
de a haláltól mindenütt mindig féltelek
de még is a legjobban akkor
mikor a hajnali derengés
mint egy éles kés
ha a szív megfeszülő burkán átszalad
hogy megöli az álmodat...
sehol se jársz nem is mentél el soha sehova
még is visszahívlak
gyere s jöjj ide csendben minden este
lehunyt fáradt szemeim mögé csak egy percre
mikor bűneimért már megfeszítettek a csillagok
s bocsájtsd meg
hogy évről évre de még mindig rólad álmodok...
ki nekem nem tartozol semmivel
de én igen
százezer boldog meg nem élt felejthetetlen perccel
s e dalom mint madárdal érje tetten
álmodozó szép szemeid fényét
mikor a sötét égen keresi
eltévedt örökké csavargó lelkem....
igen e dalom majd mint a madárdal érje tetten
mikor egyszer csak ránk mosolyog a felhők mögűl
a teremtő nagy Isten
Bú, boci, bú...
Kicsúfolható leszek,...
ha nem vagy velem,
ha nevem egyedül áll majd,
egyedül a sírkövemen.
Kicsúfolható,
ha csak mint árnyék osonsz mögöttem,
ha csak mint folyón bukdácsoló kis hajó,
a tengert, az óceánt, csak álmodja már a szívem.
Kicsúfolható leszek,
mint a mélybe zuhant gleccserek,
megolvadt szennyes vize,
mikor már az őzek sem isznak belőle...
Mikor már a szívem nem bír el,
nem a napfénnyel,
szemeid vérző tekintetével;
hiába is ástam belőle annyit, a felhőkbe el.
Kicsúfolható,
mikor nem mer a gyávaságom,
már nem, bosszút állni a nyáron,
nem, semmilyen lángoló halálon...
Szívemre rácsot verek!
Tegnap lemaradtam szemeidről,
de ma már vigyázok, s lesben állok,
ma már bebörtönzöm őket;
nem szökhetnek el: - kékjeid főleg!
Szívemre rácsot verek,
nem szökhetnek el belőle, nem a szemeid,
mert fogjaim lesznek,
s benne a legszebb álmaid.
Szívemre rácsot verek,
szél suttogású keményet,
s akkor már nem szökhetsz el,
nem, ha már dalaimban is, örökké egy leszek veled!
Szívemre rácsot verek, éjfeketét,
rab akarok lenni, bűnhődni;
minden ellopott, s magamra költött,
drága, arany-ajkú csókodért.
Szívemre rácsot verek,
hogy ne szökhessenek be hozzá;
azok az írígy, mindig mezítlábas,
sáros arcú, minden szerelemben kétkedő;
örök-vén, szomorú percek.