legland blogja
Az idő igájában
Az idő igájába hajtott fejem fölött
az elmúlás már megsebez
minden napsütés érlelte örömöt
pedig harcolok még ellene míg tudok
hiába értettem meg
hogy karddal a kezemben is
csak vesztenem lehet...
Mert minden szavam már dadog
mi szépen csalogat de nem éri már soha el
nem a legszebb csillagokat
s a legvágyottabb szerelemért sem tud állítani
a hegyek csúcsaira
égig érő aranyban tündöklő szobrokat
Mert az összes szavam már karcos s béna
csak azok ragyognak
csak azok táncolnak még
amik neked
a nyári Napnak mindennap valamit hazudnak...
Ami olyan...
szeretem a csendet
könnyű így gyönyörködni benned
mint téli tájban
mikor a hó ráfeszíti azt a hófehér rendet
szeretem a csended
olyankor elvesztem ezt a szennyes világot
bár próbálom tisztára mosni magamat
mindig koszos leszek mindig melletted
szeretem a csended
mert az igazi csend az ez
hogy ha mindenütt hangos is a zaj
én a szívemben akkor is csak téged hallak
csak téged halkan
mint mikor télen a tájat belepi a hó
s befed mindent ami koszos
és nem hallható nem látható más
csak a fehér hó
ami olyan mint a ki nem mondott emberi szó...
De kemény...
kemény e szenny
mi a szívemig ér
mert hazudtam nektek
még napsütést is oda
hol minden csupa zuzmara
hazudtam pedig a szívem
az igaz Istenhez van szokva
hazudtam a harcot
a sebeket hogy abban a nagy csatában
én vittem azt a rongyos
golyó tépte zászlót
csak egyet nem tudtam hazudni soha
senkinek igaz szerelmet
de kemény ez a szenny
mi most a szívemig ér
csak ha rád gondolok
akkor lágyul meg törik el ez a tél...
csak akkor öltözik mint tavasszal a fák
csak akkor a szívem virágba
de kemény ez a szenny
talán holnap legyőzi egy álom
mikor a hold lopakodó csendje
már az alvó fagyos háztetőkön oson...
Szerelem és gyász
Valamit adnék még érte...
ha még egyszer játszani hívna az éj
oda hol a tekinteted a csillagoknak mesél
adnék még azért is
hogy hallgassanak a fegyverek
s ne szoruljanak többé ökölbe a tenyerek
Valamit még
kéményekbe meleg füstöt
kannákba zsíros tejet hajlékot mindenkinek
szívekbe tiszta szeretetet meg még annyit
hogy az ember lehessen újra
szerelmes gazdag nemes
Valamit adnék azoknak a lányoknak is
akik nem voltak még soha boldogok
piros csipke ruhát aztán hófehéret
olyan fátyolost
S azoknak szép apróra vágott tüzifát
hol a kályha a dologtalanságot bánja
tenyerekbe gözölgő illatos krumplit
és a gyerekekenek hintalovat
meg a családi asztal mellett boldog kacagást
mert a kistesó foga épp kiesett
és mindenkinek mosolyt meg mosolyt
bármennyit
De már nem oktatnék soha senkit
hogy mit csináljon másképp
mert én sem tudok semmit
csak magamat gyűlölni ölni
és gyönyörködni örökké
örökké csak benned kit meg sohasem ismerhetek...
Maradnod kell
a végtelen égen át szököm hozzád
talpam alatt csikorognak a csillagok
de tudom nem érek oda soha
mert meghalok
de tudd örökké feléd megyek az úton
mert te vagy az út
te kiért a szívem még dobog
mert ajkaimra peregtek egyszer távoli álmaid ízei
mint hegycsúcsokon őrt álló magányos fenyőkre
a hold bánatos könnyei...
azóta tudom hogy te kellessz te örökre
mert magamba ittalak mint tiszta esőt a föld
s nélküled már csak por lehetek
csak por már a halálom előtt
hát ne engedj el ne
míg úgy érzed a szívemben ott
van neked egy menedéknyi hely
amiért még maradnod lehet
amiért maradnod
igen maradnod kell ....