legland blogja

Talán egy géppuska sorozat,

ha már kemény lesz a harc,

lemos a földről,

hogy majd a véremtől dúsúljon a gaz!

Mert ha nem lesz béke, akkor hiába,

hiába is jön, hiába, szerelmesen a tavasz!

Talán még egy csók megmelegíti az arcom,

most hogy a szívemben,

gyönge jégvirággá fagyott,

ez az utolsó szerelmes lángom.

Mert önző voltam, és a Napot,

az egészet, minden lángjával,

cirógató sugarával magamnak akartam,

mert elfelejtettem azt: hogy a koldus,

mindig csak, egy apró, kis alamizsnát kap....

Álmom az az álom,

mely nem moccan el soha többé,

nem kerüli már meg a zord hegyeket,

nem kopogtat sem hangosan, sem halkan sehol,

nem nyomja már le a kilincseket bárhol;

mert álmom, az az álom: hogy Te leszel a halálom!

Álmom az az álom;

miközben magányom bitóját ácsolom,

hogy valaki rám szól:

"-legyél te, a hűs márványom,

kinek szívébe örökre bevéshetem;

kedves, szép nevem!"

Álmom, az az álom:

hogy mikor nem leszek, mert már kiléptem az egészből;

- sárban és bogáncsok között,

Te legyél az a legvágyottabb szép,

amit magammal vihetek, arra a hosszú útra úgy:

mint télen a vadludak, mikor ha a végtelen nekik parancsot ad;

- hogy indulnotok kell, a következő nappal,

szívetekben a nyárral, az utolsó, legszebb szerelmes vággyal...

Úgy élek, mint egy hegy,

zord, magas szirtje,

mert mindig megfagyok,

mindig meghalok,

addig míg fel nem kel a Nap,

míg el nem jössz Te,

mint a cseresznyefa virága, 

tavasszal hófehérbe...

Úgy élek, 

mint ki cérnaszálon mássza meg,

mindennap a kék eget,

olyan cérnaszálon,

mit már rojtosra metszett;

hogy nem lehetsz az enyém,

hogy nem lehetek a Tied.

Élek, mert szívem még úgy  bizsereg,

mint árammal telt vezeték,

mit egy nagy vihar rángat, tép;

de már bármikor elszakadhat,

hogy magából örökre kivessen a lét;

örökre eloldva, szívemre font;

szerelmed gyönyörű, 

nélkülözhetetlen, szerelmes kötelét...

Mert csak addig élek,

míg szemed ezüst fénye az égen fent ragyog,

s mutatja az utat,

annak a tíz miliárd, útrakelt reménynek,

amiből egy hozzád, tőlem, talán odaérhet...

Hol, merre jártam;

egy templomban,

és a csókod után imádkoztam!

Hol, merre fájtam;

a Héttoronyban, 

és egy szöges korbács volt a vágyam!

Hol, ki szólít meg most?

- de miért nem Ő engem;

kinek emléke még feldereng a szívemben,

úgy mint az a tiszta fény akkor,

mikor egyszer körbevett,

igen ott, a lelkemben!

Hol, merre járnék már:

ott, amerre a tavasz születik;

hogy jelekre várjak tőle: neszekre, akár egy halk szívverésre...

Hol, merre járok most;

magasan a felhők között,

és mégsem vagyok közelebb,

nem, hozzád egy lépéssel sem kedvesem!

Hol, merre járok, 

az most mindegy,

mert csak egy utam lehet,

elérni, a halálomon túl is téged,

hogy ott már csak egy mondat legyen hátra:

- " Látod, nem vártál, Te sem hiába!"

De ugye megbocsátod majd nekem,

a dadogó, rossz verseket,

a fuldokló, füstös szavakat;

és hogy lezuhantam, s porrá tört az a sok szép dallam...

Ugye megbocsátod nekem;

- nem kell hangosan,

elég lesz halkan, százezernyi csókban,

mint tarlón a száraz szalma, ha lángra kap,

egy forró augusztusi éjszakában...

Lemerülök hozzád a mélybe;

szíved tengerébe!

Le oda, ahol lakik a kezdet,

és ahol minden véget érhet!

Lemerülök a mindennapok

koszos iszapja alá is,

és onnan kikaparom az arcod,

hogy lássam milyen, mikor a Nap ráragyog!

Lemerülök a mélybe,

hogy közben összetörjek élve,

mert látnod kell, hogy az én sebeimnek sincs,

se hossza, se vége!

Le azért, hogy így nagyon halva,

de még egy kicsit azért élve;

mert a csodák koronáját még fel kell tennünk,

igen oda, egymás fejére!

Lemerülök hozzád a mélybe,

addig míg az utolsó ér is, el nem pattan a szívemben,

mert a hősnek mindig bele kell halnia,

bele minden szerelembe!