legland blogja

Kagylóban vagy egy gyöngy,

ott a tenger mélyén lent,

mit nem láthat senki, idefent.

De mindig, ha eljön az éj,

én hozzád leszállok a mélybe,

hogy ne fázz egyedül,

és olyankor úgy ölellek;

ahogy tőled tanultam,

mint Te szoktál:

oly szorosan, ahogyan 

a kagylójában a gyöngy ül,

ahogyan senki más nem tud,

csak Te, a szívedben ott legbelül...

De mondd el, ha valami fáj,

és még ne menj el, 

mert a csended koldusának is jó lenni,

mit rámterítsz, minden magányos éjjel...

Jajj, holnap majd úgy ölelj, 

mint ki már dobálta meg kővel a napot,

mert nem érezte elég forrónak, mit neki adott:

egy júliusi délben, 

arcán azt a lángoló csókot!

Ráérek meghalni, már nem sietek,

ráérek szeretni, mert már nem kérhetek...,

mint ahogy megszámolni az akácfákat is,

hogy tegnap óta megvannak e mind, az út mellett.

Ráérős lesz ez a nyár,

csokorba szedni a szép szavakat neked,

orvosság ez, mikor a világ gyűlöli szépet,

és sötét bombákat fest az égre,

fényes napsugarak helyett.

Ráérős lesz ez a nyár,

talán még a templomba is elmegyek,

s majd megköszönöm neki, a karzaton ülve,

ha valami szép versre való,

igyen, a kegyelméből, szívemben összegyűlne...

Ráérős lesz ez a nyár, talán sosem lesz vége,

hisz addig kell hogy tartson, míg szemeidbe nézve;

mint sötét éjbe, a vágyakozó:-mert még kell az álom;

az összes szempilládat, 

majd egyenként megszámolom.

"...mert minden változás s a vágyak

    kiteljesítői csak a világnak."

    Takáts Gyula

Itt fekszem a parton,

valahol messze ott a Badacsony,

és ott a Csobánc:

- ó régi szerelmes éjszakám,

ott szakadt el, ruhádon az a pánt...!

Itt fekszem a parton,

hol nem fájnak a gondok,

az összevart sebek, s az ajkamra alvadt csókok,

itt nem fáj már, hogy ki este sírva jött,

az reggel, nevetve elszökött!

Itt nem fájnak a szavak,

mint a szívnek, 

mikor a dühös kések,

ha fémes sikolyukkal,

élesen, kérdőre vonják a létet!

Most már nem fáj semmi,

csak az ajkam fázik csóktalanul...

ma még csak ennyi,

de holnap már nehéz lesz, nehéz, a csókok koldousai közt,

a legszegényebbnek lenni...

Itt fekszem a parton,

de ha elalszom, csendben feküdj mellém, 

mint éjszaka egy álom,

mikor, ha megérkezik,

egy fáradt, szép holdsugáron..

s ha majd felébredek leírom,

milyen volt veled, 

milyen, a végtelen, sötét űrben:

- talán mint mikor Napot festünk, egy fekete vászonra;

újra lángolva élnem!

Dalollak, mert most még, dal vagy,

de lehetnél szépsége is a számnak...,

és ha lopnék, akkor a Napból lopnék,

tüzet a szavaimnak, hogy adaadhassam neked,

mikor ereimben a vér, már dübörögve vágtat!

Dalollak, mert ha festenélek,

akkor ezer vászon sem lenne elég,

hogy megfessem azt a sok kéket;

a szemeid színét!

Dalollak, mert csókodra szomjas a szám!

Dalollak, de tudom, hogy száz lámpafényes estém,

még annyi sem lesz elég, hogy leírjam azt,

ami leírhatatlan; ha van!

Dalollak mert most még dal vagy,

gyertyafény egy lehúzott redőny mögött:

- pislákoló szerelem;

apró remény-láng, ebben a nagy sötétben...

Dalollak mert még csak dal vagy,

hisz kifoszthat még a holnap,

s akkor a vágyakból nem marad más,

mint tóban, a tűzben lobogó nádból,

mikor elmúlik a vész:

a nagy kékben, egy csúf, kis fekete rész...

Bejártad e már,

emlékeid arany palotáit,

hogy benyiss oda,

hol a legszebb volt a nyár!

Bejártad e már,

szíved csodás tornyait,

hogy felmérd,

milyen nagy is ott a kár!

Bejártad e már a temetőket,

hogy meghallgasd 

az ott virágzó csöndeket,

mit a halál, az elmúlás magjaiból vetett;

ha még nem, ne is tedd,

mert csak annak lesz helye a jövő asztalánál,

aki ma még élni is mer,

csókolva vágyódó ajkakat,

oly forrón, akár a lángoló fém,

mikor ha túlcsordúl, az izzó kemencén!

És járd be a partot is, hova kikötötted és indítsd útnak,

újra a legszebb hajókat,

mellyel színes álmaidat majd széthordod,

hogy odaadhasd; az álmatlan, szürke világnak...