Szájtár 🦉

Gondolatok !
————————————

Igaz......(?). (!)

Más olvasni egy üzenetet, és más hallani egy beszédet.

A szavaknak éle van:

—A szavak olvasva, és kimondva is beszélnek.

Talán ez volt mindig a probléma:

—A félreértések.

—Na, meg az évek, és a napi megpróbáltatások.

—Sokszor a hallgatás.

— A bizalmatlanság, mind a kettőnk részéről.

Ez nem egy csoda.

"Ez a kettőnk akarata."

—Isten akarata ?

—Isten vezénylése ?

—A találkozás.

— Az elszakadások.

— És mindig a visszatérések.

De érdekes műveletek.

—Mindig visszatérés.

Szerinted mi ez ?

Egy hosszú mese ?

—Igaz mese.

Várod a végét, de mindig jön egy újabb, folytatás, - kezdet.

Utána te ismét visszabújsz a csigaházadba.

Ez egy magyar mondás.

"Olyan vagy, mint a virág.

Ami várja a nap melegét.

A napsugarak hozzák a mosolyod.

De egyik pillanatról a másikra, egyszer csak beborul az ég.

És te visszahúzódsz, mint csiga a házába."

Ez az ami engem mindig megtéveszt.

Nem tudlak követni.

Igen, VIRTUÁLIS.

Nem látsz értelmet, de követed.
Látszólagos, de nem valódi.

Elméletben létezünk, de még sem vagyunk ott egymásnak.

Olyasvalami, mint egy játék ? (???)

ugye nem, nem csak játék ?

Egy életre szóló emlék.

De nem mindegy, mit viszel magaddal emlékbe.

Öreg napjaid emlékei:

—Szépségek vagy hazugságok.

Én csak azt tudom mondani.

Néha úgy érzem velem vagy.

Sokszor viszont úgy érzem, inkább ellenem vagy.

Igen ez az, ami mindent elront.

A bizonytalanság:

—Egyik nap a kedvességed.

—A másik nap a hallgatásod.

Mint most is.

Tudom, elfoglalt vagy.

Nekem is vannak napjaim, amikor elfoglalt vagyok.

—De én nem tagadom le magam.

—Én nem sajnálom a perceket tőled.

—Én nem nap, napok, hetek után vagyok itt neked.

—Nem tűnők el. ( Kivétel, ha már dühös voltam.)

Rossz érzés a bizonytalanság.

Hogy 'komolyan vesznek, vagy csak 'játszanak velünk.

—Mert nem mindegy, hogy milyen emléket zárunk a szívünkbe.

Akkor is, ha csak elméletben létezünk.

—A szív nem hazudik.

—A szív sohasem fog hazudni.

♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️

                                              ♣Az ibolya titka...♣

                                       ♣A szerény virág illata...♣

Az erdő mélyén, ahol a csend lakik,

hol harmat csillan apró leveleken,

ott bújik meg szerényen, alig láthatón

egy kicsiny virág a tavasz szívében.

Nem kér figyelmet, nem tör az ég felé,

nem vágyik magas, büszke koronára,

csak csendben nyílik a puha avarban,

a föld szelíd, barna takarójába.

Apró szirmai lilán ragyognak,

mint alkony fénye egy halk kis tavon,

s ha közel hajolsz hozzá egy pillanatra,

illatát érzed — egy elveszett dalon.

Az illat... ó, az ibolya illata!

Mintha emlékek suttognának benne,

gyermekkor rétje, nagymama kertje,

egy régi tavasz lágy ölelése.

Nem harsány, mint sok büszke virágé,

nem zeng, mint rózsa illata nyáron,

de mélyen száll a lélek csendjébe,

mint halk imádság egy esti tájon.

Kicsinyke teste alig látszik,

mégis erdők titkát hordja magában,

mert a szépség nem mindig magas,

és nem mindig él ragyogó pompában.

Van, ami csendben születik meg,

szinte észrevétlen a világ ölén,

mégis örökre megmarad bennünk

egy pillanatnyi illat emlékén.

Az ibolya tudja a titkot régen,

nem az számít, ki milyen nagy,

hanem hogy szívéből mennyi jóság

s mennyi szelíd illat fakad.

Így él ő az avar rejtekében,

kicsiny, szerény, mégis csodás,

s aki egyszer megérzi illatát,

az a tavaszt mindig visszavár.

Ha majd egyszer a zajos világban

fáradtan lépsz az utak porán,

gondolj egy apró ibolyára,

mely csendben nyílik a föld oldalán.

Mert a legszebb dolgok gyakran

nem nőnek magas hegyek fölé,

hanem szerényen, szinte titokban

virágoznak egy ember szívében.

S mint az ibolya illata,

mely láthatatlan mégis erős,

úgy marad meg a jóság is bennünk,

ha csendben adjuk, nem kérünk dicsőséget érte.

2026.

♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️♣️

Az öregség nem a vég…még

      Egyszer mikor megöregszel, észre sem veszed, amikor ez megtörténik. Nem egyik napról a másikra jön el, hanem lassan, mint az őszi dér a fák levelein. Egyik reggel arra ébredsz, hogy már nem sietsz sehova, és a nap is másként kel fel, nem a rohanó fényével, hanem bölcsen, megfontoltan, de sokszor fáradtan.

      Az évek nem kérdeznek, csak beléd írják történetüket. Ott maradnak minden mosolyod szögletében, minden pillantásod mélyén. A tükörben nem az néz vissza, aki valaha voltál, hanem az, akivé váltál. A ráncok nem ellenségek, hanem emlékkönyvi sorok, mindegyik mögött egy nevetés, egy fájdalom, egy igazság rejtőzik.

      A tavasz is másképp jön már. Csendesebben, fakóbb színekkel. A virág, amit régen csokorba szedtél, most a tenyeredben hull szirmaira, s mégis, valahogy értékesebb, mint valaha, mert tudod már, mit jelent az elmúlás, és hogy minden perc ajándék.

      A barátok hangja távolabbról szól, némelyik már csak az emlékeidben élnek. Néha, mikor egy régi dallam felcsendül a rádióban, mintha mind ott lennének veled újra, megéled a pillanatot újra. Hallod a kacagásukat, beszédjüket, vitatkozásukat, és ezen már csak mosolyogsz, mert ők is hozzád tartoznak, mint a tavasz illata vagy az eső halk zaja.

      Nem félsz már a csendtől, a zajtól. Tudod, a csend nem üresség, hanem a zajban a válasz. Sok év kellett, mire megértetted, hogy néha a legnagyobb szeretet is némán szól. Egy mozdulatban, egy tekintetben, egy meleg kéz érintésében minden benne van.

Igen, a tested fárad, a lépteid óvatosabbak, de amikor gyerekeid, unokád a karodba simulnak, és megölelnek, érzed, hogy minden nehéz percért megérte eljutni idáig. Ott, abban a pillanatban, a világ újra megfiatalodik.

      A napok már nem rohannak. Egy csésze tea, vagy kávé gőze is elég, hogy boldoggá tegyen. Egy madárdal a kora hajnalon, vagy a napfény, ahogy megsimogatja arcod. Nem keresel már új csodákat, hiszen ott él emlékeidben a régi idők szépsége.

Megérted végül, hogy az öregség nem veszteség, hanem átalakulás. A láng, ami egykor égetett, ma már parázs, de a fénye nem hunyt ki, csak másként világít szívedből, lelkedből, belülről.

      Egyszer, amikor majd az alkony lassan lehull rád, nem félelemmel, hanem békével zárod be a napot. Tudod, hogy az élet minden pillanata, a vihar, a csend, a nevetés, a könny, mind téged alakított, formált.

      Az öregség nem a vég még, hanem a megnyugvás és a megértés kora. A parázs, ami még mindig őrzi a hajdani tűz kellemes melegét.

     Többé már nem félsz, mert tudod, hogy az élet nem múlik el, csak szelíden a lélekbe költözik, és ott tovább álmodja magát benned.

Tamás István -2024.-

1. 

Csiga-biga gyere ki,
Lassan járj, de messzire érj!
Csavard meg a csiga házát,
Ne siess, várj, várj, várj hát!


---

2. 

Szól a pacsirta, csicsergő,
Szép a tavaszi erdő,
Csip-csirip, csip-csirip,
Gyere, fuss velem egy kört!


---

3. 

Piri-piri paprika,
Piros, csípős, mint a paprika!
Nyelved tekerd, forgasd,
Ne hagyd, hogy a szó megfagyjon!


---

4. 

Kukurikú, kakukkó,
Repülj messze, kis madár!
Szállj a fák között, a rétre,
Énekelj vidáman, szépen!


---

5. 

Tócsni, tócsni, tócsni,
Pici patakban kicsordulni!
Csobbanj, csobbanj, csobbanj bátran,
Szavak táncolnak a szádban!



2025.08.09.

Tudnál-e szeretni...? 🎶

(1)

Léptek a város zajában,
arcok közt elveszve járok,
egy kérdés súlyát cipelem,
mit a csend még nem mondhat el.

(kórus)

Ha megnyílnék végre,
és látná, mi vagyok,
nem félnék már a holnaptól,
csak szeretetre vágyok.

(Utolsó refrén)

Tudnál-e szeretni azt,
aki sosem mutatott arcot?
Tudnál-e szeretni azt,
ki mélyen zárva él a gondolatok?

Tudnál-e szeretni,
tudnál-e szeretni,
tudnál-e szeretni azt, aki csak vár?




2024.06.04.