Szájtár 🦉

                                    Amit az élet adott...

Soha nincs elég, mit zsebembe rejtenék,

a pénz csak jönne… de mindig messze még;

kapcsolat nincs, mi ajtót nyitna rám,

csak zárt kilincsek közt bolyong a magány.

Nincs lehetőség, nincs szerencse kézben,

csak az idő múlik némán, észrevétlen;

nincs semmi, csak a holnap bizonytalan,

s egy fáradt lélek, mely mégis úton van.

Napról napra...

Napról napra élek, csendben, törékenyen,

fizetéstől fizetésig lépkedek nehezen;

drágult a világ, s nőnek a terhek,

minden nap egy harc, amit végig kell mennem.

Sok a kiadás, kevés, ami marad,

s a remény néha csak halvány árnyalat;

nehéz az élet — ezt nem rejtem el,

de mégis megyek, mert menni kell.

Amit nem kaptam...

Nem ad senki sem — csak én adok mindig,

csendben viselem, mit sors rám kényszerít;

özvegy vagyok, magány kísér utamon,

nem vár senki rám egy másik oldalon.

Nincs férfi, ki könnyítene sorsomon,

nem hull pénz az égből, sem mások karomon;

csak én vagyok itt, és az akarat,

mely tart még engem a napok alatt.

Két világ között...

Van sok gazdag ember messze Európában

de én a szegények között állok sorban;

mégis tudom — s ez néha erőt ad —

van, ki nálam is mélyebbre szakadt.

Hálát adok, hogy fedél van felettem,

hogy nem sodort el teljesen az életem;

nem vagyok hajléktalan az utcák porán,

s ez néha elég… egy újabb holnap után.

Anyaként...

Gyermekeim sem élnek bőség ölén,

de értük állok minden nap elején;

dolgozom, hogy ne húzzon le az adósság,

hogy ne nyelje el csendben a valóság.

Ha beteg vagyok, akkor is megyek,

mert megállni nem lehet — nem lehet;

tartani kell magam, bár fáj néha nagyon,

de élni kell… valahogyan.

Ez vagyok én...

Dolgozom, hogy eltartsam önmagam,

nincs más út, csak ez az egyetlen utam;

nincs mögöttem kéz, mely pénzt adna még,

csak a csend, s az élni akarás ég.

Ez vagyok én — nem több, nem kevesebb,

egy asszony, ki csendben mégis erős lett;

kit az élet hajlított, de meg nem tört,

ki minden nap újra feláll… és nem könyörög.

                                      Két idő között...

                    Amit a szél majd elmond helyettem...

Néha elgondolkodom rajtunk…

két idő között állva, csendben,

ahol a különbség nem hangos,

csak ott van kimondatlanul, rendben.

Huszonkét év… egy láthatatlan híd,

amit nem lehet visszabontani,

te még az út elején állsz,

én már tudom, mit jelent haladni.

Te még kérdezel, keresel, remélsz,

én már sok választ elengedtem rég,

de a szív furcsa mód, nem számol éveket,

csak őriz egy nevet… s egy érzést még.

Az idő azonban nem kérdez,

nem alkuszik, nem áll meg soha,

csendben lépked mögöttünk,

s mindent elvisz… egyszer oda.

Isten vezessen az utadon nagy ember,

legyen előtted fény s tiszta ég,

találd meg mindazt, amit keresel,

őrizd meg magadban az emberség melegét.

Mert eljön majd egy nap…

amikor te még itt leszel erősen,

tapasztaltan, talán már ősz hajjal,

egy öreg emberként, bölcsen.

S én akkor már nem leszek itt…

nem szólít meg többé a világ,

nem lépek többé földi úton,

csak valahol máshol leszek tovább.

Az örök élet mezőjén járok majd,

szabadon, könnyűn, fájdalom nélkül,

talán az egész világ az enyém lesz,

ahogy a lélek csendben kiteljesül.

Vagy szél leszek…

s megsimítom az arcod,

egy halk érintésben ott leszek,

amikor senki sem lát ott.

Vagy esőcsepp leszek…

mi válladon koppan egy napon,

s nem tudod majd, miért érzed,

hogy valaki vigyáz rád nagyon.

Vagy virág leszek kezedben,

mely szirmait lassan hullajtja el,

minden egyes lehulló szirom

egy kimondatlan szó lesz — tőlem.

Egy láthatatlan valami leszek…

egy érzés, egy gondolat, egy emlék,

ami nem kér semmit, csak ott marad,

csendesen, benned… még.

Ez a gondolat fáj… igen, nagyon.

Nem lehet megszokni, nem lehet tanulni,

hogy egyszer valaki elmegy,

csak az emlék marad, tanúként állni.

De ha majd egyszer eszedbe jutok,

ne a hiányt keresd bennem, kérlek…

ne a könnyek közt idézz fel,

hanem egy halk, meleg érzésben éltesd.

Mosolyogj… csak egy kicsit, csendesen,

mintha tudnád: még ott vagyok,

egy pillanatban, egy szélben, egy fényben,

valahol… még mindig ott vagyok.

Emlékezz rám jó szívvel…

nem fájdalommal, nem bánattal,

hanem úgy, ahogy az ember

egy szép álmot őriz magával. 

Gondolatok !
————————————

Igaz......(?). (!)

Más olvasni egy üzenetet, és más hallani egy beszédet.

A szavaknak éle van:

—A szavak olvasva, és kimondva is beszélnek.

Talán ez volt mindig a probléma:

—A félreértések.

—Na, meg az évek, és a napi megpróbáltatások.

—Sokszor a hallgatás.

— A bizalmatlanság, mind a kettőnk részéről.

Ez nem egy csoda.

"Ez a kettőnk akarata."

—Isten akarata ?

—Isten vezénylése ?

—A találkozás.

— Az elszakadások.

— És mindig a visszatérések.

De érdekes műveletek.

—Mindig visszatérés.

Szerinted mi ez ?

Egy hosszú mese ?

—Igaz mese.

Várod a végét, de mindig jön egy újabb, folytatás, - kezdet.

Utána te ismét visszabújsz a csigaházadba.

Ez egy magyar mondás.

"Olyan vagy, mint a virág.

Ami várja a nap melegét.

A napsugarak hozzák a mosolyod.

De egyik pillanatról a másikra, egyszer csak beborul az ég.

És te visszahúzódsz, mint csiga a házába."

Ez az ami engem mindig megtéveszt.

Nem tudlak követni.

Igen, VIRTUÁLIS.

Nem látsz értelmet, de követed.
Látszólagos, de nem valódi.

Elméletben létezünk, de még sem vagyunk ott egymásnak.

Olyasvalami, mint egy játék ? (???)

ugye nem, nem csak játék ?

Egy életre szóló emlék.

De nem mindegy, mit viszel magaddal emlékbe.

Öreg napjaid emlékei:

—Szépségek vagy hazugságok.

Én csak azt tudom mondani.

Néha úgy érzem velem vagy.

Sokszor viszont úgy érzem, inkább ellenem vagy.

Igen ez az, ami mindent elront.

A bizonytalanság:

—Egyik nap a kedvességed.

—A másik nap a hallgatásod.

Mint most is.

Tudom, elfoglalt vagy.

Nekem is vannak napjaim, amikor elfoglalt vagyok.

—De én nem tagadom le magam.

—Én nem sajnálom a perceket tőled.

—Én nem nap, napok, hetek után vagyok itt neked.

—Nem tűnők el. ( Kivétel, ha már dühös voltam.)

Rossz érzés a bizonytalanság.

Hogy 'komolyan vesznek, vagy csak 'játszanak velünk.

—Mert nem mindegy, hogy milyen emléket zárunk a szívünkbe.

Akkor is, ha csak elméletben létezünk.

—A szív nem hazudik.

—A szív sohasem fog hazudni.

♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️

                            .... .♦️A vörös hajú démon ♦️

                                               IX. rész

                                ♦️(A város emlékezete) ♦️

      Néhány hónappal később a város már új történeteket mesélt.

Az emberek gyorsan felejtenek. A hírek jönnek és mennek, a zaj elnyeli a tegnap eseményeit.

De vannak történetek, amelyek nem tűnnek el teljesen.

Csak legendává válnak.

       A férfit elítélték.

Az ügy nagy port kavart, újságok írtak róla, televíziók beszéltek róla.

Régi titkok kerültek felszínre, nevek és ügyek, amelyekről korábban senki sem mert beszélni.

Sokan azt mondták, ez egy nő bátorságának köszönhető.

De azt a nőt senki sem találta.

Nem adott interjút.

Nem állt a kamerák elé.

Nem kért elismerést.

Egyszerűen eltűnt.

A városban mégis beszéltek róla.

A kávézókban, az éjszakai utcákon, a villamosokon néha felbukkant a történet.

Volt, aki azt mondta, látta egy esős estén a Duna-parton.

Mások szerint egy vidéki városban él most, új néven.

Megint mások úgy hitték, hogy már régen elhagyta az országot.

De egy dologban mindenki egyetértett.

A vörös haj.

A szélben lobogó vörös haj.

Egy hideg őszi estén egy fiatal újságíró sétált végig a városon.

A hídon állt meg, ahol a folyó sötét víztükre lassan hömpölygött a lámpák alatt.

Mögötte lépések hallatszottak.

Egy nő haladt el mellette.

Hosszú vörös haja a szélben mozdult.

Fekete kabátja sötét árnyékként követte a mozdulatait.

A férfi egy pillanatra utána nézett.

Volt valami különös a járásában.

Valami nyugodt.

Valami veszélyes.

– Elnézést… – szólt utána ösztönösen.

A nő megállt.

Lassan hátrafordult.

A tekintete egy pillanatra találkozott a férfiéval.

Az újságíró hirtelen nem tudta, mit akart mondani.

Talán kérdezni akart.

Talán csak kíváncsi volt.

De a nő már el is mosolyodott – nagyon halványan.

Nem gúnyosan.

Nem ridegen.

Csak úgy… mintha tudná, hogy a történeteknek néha jobb befejezésük van, ha titok maradnak.

Aztán továbbindult.

A vörös haj lassan eltűnt az utcai fények között.

Az újságíró még sokáig állt ott.

Valami azt súgta neki, hogy most találkozott azzal a nővel, akiről a város legendái szólnak.

De amikor végül elmosolyodott, csak ennyit mondott magában:

– Talán.

     A város éjszakája újra magába zárta a titkot, mert néha nem az a fontos, hogy egy történet véget ér.

Hanem az, hogy valaki egyszer volt elég bátor ahhoz, hogy elkezdje.

                                            ♦️—VÉGE—♦️

♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️

♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️

                                   ♦️A vörös hajú démon ♦️

                                                  VIII. rész

                                   ♦️(Az igazság pillanata)♦️

    A szoba csendje sűrű volt.

A reggeli fény lassan beszivárgott az ablakokon aranyszínű csíkokat húzva a padlón. A város odalent már ébredezett, de itt fenn minden mozdulatlan maradt.

A férfi az asztal mellett állt.

     A vörös hajú nő néhány lépésre tőle.

Évek teltek el az utolsó találkozásuk óta, mégis úgy tűnt, mintha a múlt csak egy pillanatra állt volna meg közöttük.

A férfi végül megszólalt.

– Tudod, miért hagytalak életben?

A nő tekintete nyugodt volt.

– Mert azt hitted, eltűnök.

A férfi elmosolyodott.

– Nem. Mert azt hittem, megtörsz.

A nő egy lépéssel közelebb ment.

– Sokan hitték ezt.

– Mégsem történt meg.

Csend.

A férfi lassan az íróasztalhoz sétált és ráhelyezte a kezét.

– Nézd körül – mondta.

– Ez az egész… ez a város, ezek az emberek… mind ugyanúgy működnek, mint régen.

Semmi sem változott.

A nő az ablak felé pillantott.

Odakint a nap már teljesen felkelt.

– Tévedsz.

A férfi felnevetett.

– Valóban?

– Igen.

A nő a zsebébe nyúlt és egy kis adathordozót tett az asztalra.

A férfi arca egy pillanatra megmerevedett.

– Ez mi?

– Az igazság – felelte a nő.

A férfi lassan felemelte.

– Azt hiszed, ezzel bármit elérsz?

– Már elértem.

A férfi szemében most először jelent meg bizonytalanság.

– Mit jelent ez?

A nő nyugodtan válaszolt.

– A rendőrség már úton van.

Csend.

A férfi az ablakhoz lépett.

Lent szirénák hangja hallatszott a távolból.

Egyre közelebb.

A férfi visszanézett rá.

– Bosszút akartál.

– Nem – mondta a nő.

– Akkor mit?

A nő tekintete most már nem volt hideg.

Hanem tiszta.

– Igazságot.

A férfi lassan bólintott.

A szirénák hangja egyre erősebb lett.

– Tudod – mondta –, amikor először találkoztunk, azt hittem csak egy makacs lány vagy.

A nő nem válaszolt.

– Most már értem, miért félnek tőled.

Egy pillanatra egymás szemébe néztek.

Aztán az ajtó túloldalán lépések hallatszottak.

A férfi sóhajtott.

– Úgy tűnik, vesztettem.

A nő lassan az ajtó felé indult.

Mielőtt kilépett volna, még egyszer visszanézett.

– Nem.

A férfi felvonta a szemöldökét.

– Akkor mi történt?

A nő válasza csendes volt.

– Vége lett.

Az ajtó kinyílt.

A folyosón rendőrök jelentek meg.

Amikor a vörös hajú nő kilépett a fénybe, a város egy új történetet kezdett mesélni.

Nem egy démonról.

Hanem egy nőről, aki nem tört össze.

Aki egyszer végigment a városon, vörös hajjal a szélben, fekete ruhában, hideg tekintettel…

és igazságot hagyott maga után.......

♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️♦️