Szájtár 🦉

                                         A percek súlya...

                      Amit elengedünk, az tanít meg élni...

Van, hogy az idő nem folyik,

hanem ránk nehezedik,

mint egy láthatatlan égbolt,

ami alatt csendben tanulunk létezni.

Nem rohan, nem siet,

csak rétegről rétegre rakódik ránk,

(emlékek pora)

kimondatlan szavak árnyéka,

elmulasztott ölelések hűvöse.

Egyszer csak ott állunk,

két pillanat között s nem tudjuk,

melyik az, amelyik még a miénk,

ami volt, már nem hív vissza.

Hiába mondanánk másképp,

hiába maradnánk még egy percet,

az ajtó becsukódott mögöttünk,

de ami jön, az még néma.

Nem ígér semmit,

nem árul el semmit,

csak vár, s ebben a várakozásban,

valami különös szabadság születik.

Mert ott a bizonytalanság közepén

kérdez meg minket, az élet először igazán.

Mit viszel tovább?

Mit hagysz itt végleg?

S kit engedsz közel újra

ahhoz, aki már nem ugyanaz, mint régen?

Néha azt hisszük, az irányt kell megtalálni,

Pedig sokszor csak meg kell állni.

S hagyni, hogy valami bennünk,

lassan kimondja az igazat,

nem hangosan, nem erővel,

hanem úgy, ahogy a hajnal érkezik.

Észrevétlenül, mégis biztosan,

ez a hang nem sürget,

nem kér bizonyítékot,

nem fél a csendtől csak vezet.

S ha egyszer követni kezdjük,

észrevesszük az idő sem ellenség többé,

mert nem elvesz, hanem formál,

elvesz, igen, hogy helyet adjon.

Elvesz, de csak azért, hogy helyet adjon,

annak, akivé válhatunk,

a múlt nem lánc többé, hanem gyökér,

Nem tart vissza, hanem megtart.

A jövő pedig nem szakadék,

hanem tér, ahol végre lélegezni lehet,

s talán az élet legcsendesebb titka az,

hogy nem az számít mennyi időnk van.

Hanem az, hogy merünk-e jelen lenni benne

mert van, ami eltűnik, mint eső a meleg kövön,

s van, ami csak akkor kezd élni,

amikor végre nem félünk elveszíteni.

S amikor ezt megértjük,

nem kapaszkodunk többé görcsösen,

csak kinyitjuk a kezünket,

hagyjuk, hogy ami maradni akar maradjon.

Ami menni akar menjen,

ami most születik meg bennünk,

az végre nem a múlthoz tartozik,

és nem is a jövőhöz.

Hanem hozzánk.

Itt.

Most.

Igazán.

                          Az idő, amely bennünk lélegzik...

                Nem az órák múlnak, mi változunk bennük...

Nem az idő siet,

nem az idő rohan,

hanem mi sodródunk át rajta,

mint kavics a folyó sodrán.

Néha észre sem vesszük,

csak amikor már messze járunk attól,

akik egykor voltunk,

idegenként köszön ránk a tegnap.

Mondják gyorsul minden,

de talán nem is gyorsul,

csak kevesebbet kapaszkodunk,

egyre többször engedünk el.

Egy-egy pillanatot,

ami könyörgött volna, hogy maradjon,

egy érintést,

egy kimondatlan szót.

Egy félmosolyt, ami sosem ért célba,

hiába nyúlunk vissza utána,

az idő nem fordul meg,

nem kérdez.

Nem vár,

De van valami,

ami mégis a miénk marad,

a választás.

Hogy mit kezdünk azzal,

ami még előttünk van,

hogy mit engedünk be,

mit zárunk ki végleg a csend mögé.

Ki ülhet le mellénk az úton,

s kitől köszönünk el végre,

nem haraggal,

hanem egy halk, megértő bólintással.

Nem baj, ha néha eltévedünk,

az utak nem mindig egyenesek,

a térképek is gyakran hazudnak,

de bennünk él egy iránytű.

Ami nem északot mutat,

hanem igazságot,

hívhatod bárminek,

szívnek, csendnek.

Belső hangnak,

vagy valami nálunk nagyobbnak,

ami mindig tudja,

merre van a „jó”.

Csak ritkán halljuk meg,

mert túl hangos a világ,

s túl félősek vagyunk

a saját válaszainktól.

Amikor végre figyelünk rá,

valami megváltozik,

nem az idő válik lassabbá,

hanem mi leszünk jelen.

Akkor a múlt már nem teher,

hanem tanítás,

egy könyv, amit nem kell újraírni,

csak megérteni.

S a jövő sem ijesztő többé,

hanem egy nyitott ajtó,

amin nem kötelező azonnal belépni,

de tudjuk, hogy vár ránk.

Vannak dolgok, amik elmúlnak,

végleg, visszavonhatatlanul,

mint egy lehunyt szem utolsó fénye,

egy utolsó pillantás.

S vannak dolgok,

amik csak akkor születnek meg,

amikor már azt hittük,

minden véget ért.

Talán az élet nem más,

mint megtanulni különbséget tenni,

a kettő között,

és amikor végre megértjük.

Nem akarjuk többé visszatartani az időt,

csak élni benne,

igazán,

csendben.

Egyszerűen,

úgy, hogy amikor majd újra hátranézünk,

ne azt kérdezzük,

„miért múlt el ilyen gyorsan?”

Hanem azt mondjuk,

„igen… ez az én időm volt.”

Gondolatok !
————————————

Igaz......(?). (!)

Más olvasni egy üzenetet, és más hallani egy beszédet.

A szavaknak éle van:

—A szavak olvasva, és kimondva is beszélnek.

Talán ez volt mindig a probléma:

—A félreértések.

—Na, meg az évek, és a napi megpróbáltatások.

—Sokszor a hallgatás.

— A bizalmatlanság, mind a kettőnk részéről.

Ez nem egy csoda.

"Ez a kettőnk akarata."

—Isten akarata ?

—Isten vezénylése ?

—A találkozás.

— Az elszakadások.

— És mindig a visszatérések.

De érdekes műveletek.

—Mindig visszatérés.

Szerinted mi ez ?

Egy hosszú mese ?

—Igaz mese.

Várod a végét, de mindig jön egy újabb, folytatás, - kezdet.

Utána te ismét visszabújsz a csigaházadba.

Ez egy magyar mondás.

"Olyan vagy, mint a virág.

Ami várja a nap melegét.

A napsugarak hozzák a mosolyod.

De egyik pillanatról a másikra, egyszer csak beborul az ég.

És te visszahúzódsz, mint csiga a házába."

Ez az ami engem mindig megtéveszt.

Nem tudlak követni.

Igen, VIRTUÁLIS.

Nem látsz értelmet, de követed.
Látszólagos, de nem valódi.

Elméletben létezünk, de még sem vagyunk ott egymásnak.

Olyasvalami, mint egy játék ? (???)

ugye nem, nem csak játék ?

Egy életre szóló emlék.

De nem mindegy, mit viszel magaddal emlékbe.

Öreg napjaid emlékei:

—Szépségek vagy hazugságok.

Én csak azt tudom mondani.

Néha úgy érzem velem vagy.

Sokszor viszont úgy érzem, inkább ellenem vagy.

Igen ez az, ami mindent elront.

A bizonytalanság:

—Egyik nap a kedvességed.

—A másik nap a hallgatásod.

Mint most is.

Tudom, elfoglalt vagy.

Nekem is vannak napjaim, amikor elfoglalt vagyok.

—De én nem tagadom le magam.

—Én nem sajnálom a perceket tőled.

—Én nem nap, napok, hetek után vagyok itt neked.

—Nem tűnők el. ( Kivétel, ha már dühös voltam.)

Rossz érzés a bizonytalanság.

Hogy 'komolyan vesznek, vagy csak 'játszanak velünk.

—Mert nem mindegy, hogy milyen emléket zárunk a szívünkbe.

Akkor is, ha csak elméletben létezünk.

—A szív nem hazudik.

—A szív sohasem fog hazudni.

♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦

                          . . ♣A csend alatti hang....♣

Nem tegnap született bennem ez a szó,

csak most tanult meg járni,

sokáig aludt egy mély repedésben,

ahol a fény nem kérdez, csak vár.

• Ott gyűlt össze minden,

amit nem mondtak ki időben,

elfelejtett igenek, félbehagyott remények,

s a „majd egyszer” pora a szív alján.

♣

Ez a hang nem haragból jön,

nem is könnyből, inkább abból a pontból,

ahol az ember már nem fél elveszíteni önmagát,

mert rájött —régen elveszett.

• Most tör elő, nem hangosan, nem rombolva,

mint gyökér a kő alatt, ami nem kér engedélyt,

csak élni akar furcsa felismerés ez,

ami sokáig csend volt, nem üresség volt.

♣

Hanem érlelődés, mint mag a sötétben,

ami tudta, mikor kell megrepednie,

s amikor végre felszínre ér,

nem bosszút kér, nem tapsot vár.

• Csak helyet a világban, ahol kimondható:

„Itt vagyok. Végre.”

Mert minden mélyben szunnyadó igazság,

egyszer megunja a hallgatást.

♣

S akkor már nem lehet visszatenni oda,

ahonnan jött, ahonnan feltört.

2026.

♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦

⚖️ Emberség nélkül... ⚖️

⚖️A hatalom árnyékában...⚖️

a szív súgja
mert lehet, 
hogy a rossz 
ma hangosabb
de az igaz ember 
fénye 
maradandóbb marad
a hatalom elillan
a gőg elszáll
de az emberség 
az
mindig hazatalál