Szájtár 🦉

                                      Isten a barátod…

    A város fölött aznap szürke volt az ég.

Nem esett az eső, de minden ablakon ott ült valami nehéz kimondatlan szomorúság.

   Anna a buszmegállóban állt, kabátja zsebébe rejtett kézzel és úgy érezte, mintha az egész világ hátat fordított volna neki.

Nem történt semmi különös. Csak apró dolgok gyűltek egymásra. Egy félreértett szó a munkahelyen. Egy elmaradt hívás. Egy barátság, ami lassan elcsendesedett. Az a furcsa, belső kérdés, amely napok óta visszhangzott benne.

– Uram… ha itt vagy, miért érzem magam ennyire egyedül?

Aznap nem ment haza rögtön. Leszállt két megállóval előbb és lesétált a folyópartra. A víz csendesen hömpölygött, mintha nem is ismerné az emberek gondjait. Leült egy padra csak nézte a sodrást.

– Azt mondják, Te mindenkit szeretsz – suttogta. – De én most nem érzem.

Nem jött mennydörgés. Nem nyílt meg az ég. Nem szólt hang a felhőkből.

Csak egy idős férfi ült le mellé halkan.

– Szabad ide? – kérdezte.

Anna bólintott.

A férfi kezében egy kis papírzacskó volt benne madáreleség. Szórni kezdte a földre, mire galambok gyűltek köré.

– Tudja – mondta mosolyogva –, a madarak mindig visszajönnek ide, mert tudják, hogy nem bántom őket.

Anna elnézte a férfi békés arcát.

– Jó lehet így élni – jegyezte meg halkan.

– Hogyan?

– Biztosnak lenni abban, hogy valaki vigyáz ránk.

A férfi elmosolyodott. Olyan mosoly volt, ami nem csak az ajkán, hanem a szemében is világított.

– De hiszen vigyáz.

– Én ezt most nem érzem – felelte Anna.

Csend lett. A folyó halkan beszélt a maga nyelvén.

– Tudja – szólalt meg újra az öreg amikor a fiam kicsi volt mindig azt hitte, hogy egyedül megy az úton. Nem látta, hogy mögötte lépkedek csak egy fél lépéssel lemaradva. Ha elesett már nyúltam is utána. De ő azt hitte, egyedül van.

Anna lassan a férfi felé fordult.

– Miért nem ment mellette?

– Mert meg kellett tanulnia járni.

A szél megmozdította a fák ágait. Valami belül is megmozdult.

– Azt akarja mondani…? – kérdezte Anna.

– Azt, hogy Isten néha csendben kísér. Nem előtted megy, hogy elvegye a döntéseidet. Nem mindig melletted, hogy ne kelljen bátran lépned. Hanem mögötted… hogy ha megbotlasz, elkapjon.

Anna szemébe könny szökött.

– De miért nem érzem Őt?

– Mert a barátság nem mindig hangos – felelte az öreg. – Van, hogy csak jelenlét.

A galambok hirtelen felröppentek. Anna egy pillanatra elfordult és amikor visszanézett… a férfi már nem ült ott.

Csak a pad a csend a folyó és a papírzacskó.

Anna felemelte üres volt. De a kezében melegnek érezte.

Hazafelé menet nem lett könnyebb az élete. A problémák nem oldódtak meg varázsütésre. De valami mégis megváltozott.

Amikor este lefeküdt, nem kérdezte több.

– Hol vagy?

Csak ennyit mondott.

– Köszönöm, hogy itt vagy.

Abban a csendben, amely már nem volt olyan nehéz, megértette:

Isten nem csak az Ura a világnak.

Nem csak Teremtő.

Nem csak Bíró.

Hanem barát is.

Olyan barát, aki akkor is ott marad,

amikor mindenki más elsétál.

..és néha…

egy idegen arcán mosolyog rád.

2026.02.16.

 A halál csendje...

Hazatérés Istenhez...

Van valami, amit nem győzhet meg ember,
nincs szó, nincs tett, mi ellene menne.
A halál — az egyetlen, ki soha nem kér,
csak jön, mikor elérkezett az utolsó vég.

Nem vár engedélyt, nem néz vissza,
nem kér, hogy maradhass még egy kicsit ma.
Eloldja a szívet a test fonalától,
s elvisz onnan, ahol a perc már lejárt.

Hiába kiáltasz, hiába sírsz,
az út, mit ő mutat, már vissza nem hív.
A pillanat, mikor elengedsz mindent,
mint az utolsó szívverés, amit visz a csend.

Nem haraggal jön s nem is haraggal megy,
csak bezár egy ajtót, egy másikat nyit neked.
Mi itt maradunk, üres kézzel, hangtalan,
keressük benned még, amit a fény takar.

De ő, ki elment, most már békén él,
ott, ahol nincsen fájdalom, se tél.
Ott nem sír a szív, ott nem hull könny,
csak az idő áll meg s a lélek örökre könny.

A halál nem ellenség csak végső igazság, mindent egyenlővé tesz s eloldja a vágyat.
Az élet ívét ő rajzolja teljessé,
mert a végben is ott lüktet az örökké.

S bár a szívünk tiltakozik ellene, nem érti a végtelen rendjét benne.
Egyszer mind megértjük majd csendesen,
a halál — csak hazatérés Istenhez. 

                  🌙 A vándor imája...🌙 

                    🌙 Az égi hajnal...🌙

     🌹 A szeretet, mely sosem múlik el 🌹 


                      🌹Az örök ölelés 🌹




Minden elmúlik, minden hervad,
mint virág, mit őszi szél sodor.
De van egy erő, mely nem fogy el soha,
a szeretet, mely Istenből fakad, örökkévaló.

Nem kér cserébe dicséretet,
nem követel, nem ítél, nem árt.
Olyan, mint fény az éjszakában,
mint hajnal, mely új napot tár.

Ha szívedben ez a szeretet él,
nincs félelem, nincs sötét.
Mert minden könny gyönggyé lesz,
minden seb gyógyul, s békébe ér.

Ez a szeretet híd a mennybe,
út, mely minden embert egybefűz.
S mikor az utolsó órád elér,
ez a szeretet visz át az öröklét küszöbén.

                  ✨ A szavak imája...✨

                    ✨A csend éneke... ✨




Néha nem kellenek nagy szavak,
csak sóhaj, mely a szívből fakad.
Egy rezdülés, egy halk imádság,
s az ég megnyílik választ ad rád.


A csendben ott van a legtöbb erő,
nem harsog, nem zeng, mégis élő.
Mint forrás, mely a kő alól fakad,
s eljut az égi szívekig szabadon.


Az ima nem mindig szó nem ének,
sokszor csak könny vagy titkos emlék.
De Isten minden hangot ért,
minden rejtett sóhajt lát s Ő mindig ért.


S mikor úgy érzed üres az út,
s nem hall senki, nem szól senki hozzád.
Tudd, hogy a csendben ott van a válasz,
s az Úr szíve ölel át.