Szájtár 🦉

 Ne jöjj el sírva síromig...

Ne jöjj el sírva síromig, 

Nem fekszem itt, nem alszom itt;

Ezer fúvó szélben lakom 

Gyémánt vagyok fénylő havon, 

Érő kalászon nyári napfény,

Szelíd esőcske őszi estén, 

Ott vagyok a reggeli csendben, 

A könnyed napi sietségben,

Fejed fölött körző madár, 

Csillagfény sötét éjszakán, 

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakok

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál.

/Mary Elizabeth Frye/ 

 A halál árnyékában....

Élet és halál közt....

Holnap tán hajnalban,

amikor fénybe szökken a vidék,

elhagyod ezt a fekete földet,

mely eddig dédelgetett.

Vagy sötétedéskor alszol el,

lehunyod barna szemed,

s többé e földi nem leszel,

átlépve egy más világ küszöbén.

Látod tudom, hogy ez vár rád,

átmész erdőkön réteken,

menni kell, hát menni kell,

nem maradhatsz tovább.

Nem kérdezik meg, hogy 

maradnál vagy mennél-e,

lelked itt hagyja ernyedt testedet,

melyet majd földbe temetnek.

Csodálatos utakon részt veszel,

ahová halandó nem jut el,

tudjuk oda majd menni kell,

nem lesz akkor kérdés se felelet.

Percenként a gondolataim,

oh, eljön lassan a szomorú vég,

bús szemmel fogok járni kelni,

keresem a szót a fel nem foghatót.

Kergetőznek a gondolatok,

Vajon mi van odaát mennyország ?

Vagy egy sivár néma ágy ?

Boldogság vagy nyughely csupán ?

Leszegett fejjel nem fogok látni,

siket leszek s néma csendes,

kívül minden üressé válik,

belül a szívem nagy csatát vív.

Zajt sem halva szellőt semmit,

mint egy zord pusztaság,

kietlen homokkal teli sivatag,

az leszek én azon a napon.

Egyedül egymagamban fogok,

keservesen búslakodni utánad,

s kérem a jóságos Szentlelket,

magához emeljen fel téged.

Legyen hozzád irgalmas kegyes,

vegyen oltalmába az örök létbe,

a boldogság kapuján engedjen be,

onnan nézz le ránk a földre.

Isten segedelmével ha megélem,

ha majd hajlított háttal,

ízületes ráncos kezekkel,

botomat magam mellett emelem.

Szomorúan emlékezve összekulcsolt,

reszkető gyenge kezekkel,

állok elmerengve sírodnál,

ahol csak két dátum áll.

Amikor születtél s meghaltál,

egy néma magányos sírkő,

alatta egykoron egy test kihűlt,

akinek szíve megszűnt dobogni.

Ha megérkezem a sírodhoz,

legyen ősz avagy zord tél,

napsütés avagy hideg szél,

leteszem sírodra  virágkoszorúm.

Elmondok egy imát teérted,

egykoron te voltál maga az élet,

szemedbe izzott a huncut mosoly,

melyet oly rég lecsuktál egy napon. 

2023.05.28.

Súgnak a füledbe....

•Ha fáj visszasírod....

•A múlt árnyéka....

A síron túli hangok,
amit hallani vélsz.
Súgnak a füledbe,
hirtelen félsz.
Valóságnak tűnő,
távoli sejtelmes remény.

Mely valaha édes volt,
mindent megadnál most.
Csak még egyszer halld,
hívó kedves szavát.
Most elillanó képzelgés,
halk távoli suttogás.

Suhanni hallod,
szólítanak hiába remélsz.
De álom az egész,
szíved fájón sajog.
A múlt elvész,
szívedben marad az emlék.

Felébredsz, de hisz ez,
valóságos mégis álom.
Szertefoszlott vágyakozás,
a régmúlt után búslakodás. 
Visszasírod a múltat,
ami gyorsan tovaszállt.

Mind ha tegnap lett volna,
de körül ölel a néma csend.
Mert, mindig eljön a halál,
magával viszi ami neked fáj.
Emlék marad örökre,
zárd szorosan a szívedbe.

Ha majd visszasírod....

A síron túli hangok,
Amit hallani vélsz.
Valóságnak tűnő,
Elillanó képzelgés.
Halk suttogás suhan,
Füledben hallod.
Szólítanak, de álom az egész,
Szíved fájón sajog.

Felébredsz, de hisz ez,
Valóságos mégis álom.
Szertefoszlott vágyakozás,
A régmúlt után búslakodás. 
Visszasírod a múltat,
Ami gyorsan tovaszállt.
Mind ha tegnap lett volna,
De körül ölel a néma csend.

Távozott ismét egy lélek.....

Viharos téli estén,
Kialszanak a fények.
Sötét borul a házra,
Udvarra s utcára.

Szél dúlja a terepet,
Vezetékeket csavarja.
Hideg van odakint,
Meleg bent a házba.

Hónak sem híre,
Sem hamva nincsen.
De farkas ordító hideg,
Van a sötétségben.

Egy rendőrautó fénye,
Villogva fordul ki.
A sötét utcából,
Nyomában egy mentőautó.

Meghalt egy bácsi,
Egyedül magányban.
Megszakadt a szíve,
A betegsége elvitte.

Messze jár már ő,
A fájdalom elhagyta.
Bánatos lelkét,
A Jó Istennek adta.

Kopogtat Szent Péter ajtaján,
Ő rögtön behívja.
Békére s fényességre lel,
Új otthona a legszebb hely.

Itt áll egy magányos ház,
Nincs szerető gazdája.
Immáron felköltözött,
A gyönyörű mennyországba.