Szájtár 🦉

Természet vadsága....

Az élet viharában....

Lehunyom szemem,
a langyos tavaszi szélben.
Simogatja az arcom,
gyengéd érintéssel.

Bársonyos virágok,
zöld növények lombok .
Vidám fuvallat jelzi,
jöttét a jó időnek.

Belélegzem a gyönyörű,
sárga rózsa illatát.
Elvarázsol e látvány,
s a meleg napsugár.

Ha bágyadtan közeleg,
Szélvihar, villám s eső.
Zúdítja haragját,
fent a magasban.

Földet érve ereje nő,
megmozgatja mi útjába.
Akár kopogó jégeső hull alá,
megsértve az anyaföldet.

A vihar csendesülve,
vonul végig az égen.
Nyomában itt a meleg,
visszatér a ragyogás.

Az órák telnek tovább,
s az egyhangú napok.
Az élet egy rohanás.
Mikor nyugodhatok ?

Előbukkan néhanapján,
szívemben a vakító tűz.
S fényárban úszó,
nyugalom, mint egy álom.

Végül derűre itt a ború,
mint a természet adta vadság.
Hol felvidul az égben,
hol beborítja a sötétség.

A lelkem akár az időjárás,
Hol ragyog, hol homályos.
Egyetértve a természettel,
Borúra mindig derű jön.

2023.06.02.

Járt utat a járatlanért....

Nem jártál más kitaposott cipőjében,
S nem jártad az útját végig,
Nem tudhatod mit szenvedett,
Mennyit sírt vagy épp nevetett.

Végig járta a saját ösvényét,
Lágyan simogató pázsit cirógatta,
Vagy vad tövis bőrét hasította,
Elnyűtt cipőjét a sors ráakasztotta.

A fák magas lombjai előbukkantak,
Kapaszkodtak felfelé magasan,
Messze a háttérben sötét hegyek,
Magasodtak a felhők közt megbújva az égig.

S mint féltve dédelgetett álom kép,
Ha majd felnövők s nagy leszek,
Az életben majd sokra viszem,
Tudom, egyszer feljutok a magasba én is.

Kínlódva mentem csak egyenest előre,
Nem törődve a vaderejű széllel,
Sodródtam a kanyargó fodros árral,
Félelmeimet legyőzve mentem előre büszkén s bátran.

Csináltam a rám bízott nagy feladatokat,
Ennél jobbra soha sem vágytam,
Most odalentről eltorzulva az irigységtől néznek,
De a bejárt utamat akkor senki sem irigyelte meg.

Feljutottam a magasba a célomat lassan elértem,
Már nem zavar, ha leskelődnek utánam,
Rólam sértőn s bántón beszélnek,
Mindez engem régóta nem érdekel.

Had pukkadjanak meg nem az övék az érdem,
Én sem sajnálom mások örömét,
Ők se foglalkozzanak vélem,
Ne bántson senkit, mert csak ballagnak mögöttem.

Inkább másszanak fel a magas csúcsra,
A sértéssel ellenem dicséretet nem aratnak,
S míg én elől járok mögöttem maradnak,
Kitaposott cipőm nyomában sem baktatnak.

Ronda irigy embereknek a fő bűne,
Lelkük ízig vérig van sérülve,
A szépet s jót ők másként látják,
Megfőzte őket a rút kajánság.

Aki élen jár az bújik ki a fényre,
Felhők mögül leskelődik a nap,
Mosolya sugarait ereszti a földre,
Árnyék vetül annak a lelkére kinek jéghideg a szíve.

Kinek hamis mosolya haragból sugárzik,
Kinek a lelke bús dallamban méregből dudorászik,
Aki példaként tart felérhet a csúcsra,
A kitaposott cipőt maga előtt tartva.

Másokat is hívva, ha már maga is megtanulta,
Egy helyben hiába topogva nem ér el a célba,
Céltalan kanyargós utakon sosem érzed,
A sötét homályban járva nem látod a szépet.

Kik az árnyékban megbújva szorongva élnek,
Ők azok akik sosem keresik maguktól a szépet,
Vidd hát a saját cipőd magad előtt tartva,
Ne törődj vele, hogy agyon van taposva.

Indulj vele felfelé a legmagasabb csúcsra,
Ahová tudsz kapaszkodj fel sorba,
Rájössz a félhomály nem az igazi élet,
Irigységből rosszindulatból ember így nem élhet.

Megkeseríti szánalmas unalmas napjaidat,
Nem múlhat el így egy emberöltő élet,
Térj végre magadhoz most másokért kapaszkodj,
Vénséges napjaidra kerüljön el a magány téged.

Parányi hangya élet....

Hangyák menetelnek,
Mint felfegyverkezett
Katonák.
Vonulnak sorban mint a
Libák.

Elhagyják a nagyra megépített
Bolyt,
Ahol százával szaporodott bogár él
Ott.

Őrjáratra mennek élelmet
Keresnek,
Ők látják el a várban a
Népet.

Elindulnak sorban így előre
Araszolnak,
Ők bizony csak mennek mindenen
Átgázolnak.

Magas füvek közt kerülnek
Némán,
Korhadt fákat másznak
Lazán.

Fáradhatatlanul dolgoznak
Ők,
Parányi szorgos lábak
Megállíthatatlanul.

Behatolnak simán mindenhová
Gátlástalanul,
Ha kell csípnek s csendben
eltűnnek.

A dolgos hangyák sorban
Menetelnek,
Nekik is így munkával egyszer letelik az
Élet.

A vadnyugati kietlen pusztaság....

- Lovagolok tovább a kietlen pusztaságba.
Sehol egy emberi lélek. Csak a dögkeselyűk köröztek felettem. Ez a puszta táj nem is tudom igazán, valahol szép, de veszedelmes.
Foltokban kiégett a fű látszik a szárazság, forró a napsugara.
- Folyik a testemen végig az izzadság. De jól esne egy jó fürdő, lemosni az út porát.
- Lovam nyugtalankodni kezdett veszélyt érez. Ez biztosan egy kígyó lesz. Ebben a pillanatban felágaskodott a ló. Szerencse, hogy jó lovas vagyok meg persze ismerem a lovamat. Régóta járjuk együtt a kietlen kopár utakat. A kígyó ügyet sem vetve ránk tovább kúszott az útján. A lovam megnyugodott és szépen baktatott tovább az úton.
- Nem hajszoltam ebben a melegben. Víz sincs a közelben. Még sok kilométert kell megtennünk, hogy beérjünk a legközelebbi faluba.
- Én is várom a pillanatot, hogy a csapostól inni kérjek és fürdőt vegyek. A lovamat meg rábízom a lovászra és a fiára, hogy lássa el.
- A kis srác is biztos majd apja nyomdokaiba lép. Most is már a lovak közt sündörög. Imádja a lovakat meg hát mit is csinálhatna errefelé. Itt nincs mód tovább tanulásra. Hosszú veszélyes fárasztó út vezet a nagy városba.
A lovász sem engedné az egy szem fiát a veszélynek kitenni. Itt nem járnak autók megéldegélnek a lovak ellátásából patkolásából a szekerek javításából. Jó megbízható szakember lett az évek folyamán.
Én is jól megfizetem az árat a lovásznak, de az én szélvész lovamra nagyon vigyázzon.
- Így baktatunk végig a forró ég alatt.
- Bárcsak esne az eső, igaz nincs hová beállni itt a semmi hátán. De végre felfrissülne ez a nyomott levegő. Jobban elviselném, ha az eső áztatna átitatná izzadt ruhámat, testemet. Így viszont a forróságban csak ömlik rólam a víz, az izzadság bűzös szaga.  Felfrissülne a föld a növényzet. Ritkán esik erre felé az eső, de akkor nagy vihar kerekedik. Szakad az eső, villámok cikáznak az égen, megkezdődik az égi háború. Szerencsére néha kíséri heves szél, akkor viszont hatalmas a vihar kint a semmi hátán. Kísérteties, félelmetes a sivár puszta. A szabad ég alatt, mikor nincs lehetőség menekülni védő falak mögé, nincs tető a fejed felett. Tüskés elszáradt fű maradványokat csapkod a legkisebb szél is az arcomba.
- Amerre elnézek nincs egy fa sem, ahol kicsit is meg lehetne pihenni az árnyékában. Még egy fél napi kutyagolás és végre vízhez jutunk. Van még egy kevés a kulacsban, de már átmelegedett. Szinte égeti a kezemet.
- Az én drága jó lovam csak hűségesen baktat előre.
Fejét lehajtva fáradtan, bágyadtan.
Csak baktat előre.
- Erre az égtájra születtem. Ahol a napsugarak uralkodnak. Ahol a forróság az úr.
Kietlen, kígyóktól veszélyes. Kopár mégis szép.
Nekem varázslatos ez a hazám.
- Ha itt ér az éjjel akár életveszélynek vagyok kitéve, de mi ezt már a lovammal megszoktuk. Jelez, ha veszély közeleg.
Nem igazán tud legelni itt, nem alkalmas a növényzet. Tele szúrós tüskés kis ágakkal, néhol sikerül találni táplálkozásra alkalmas füvet, szénát.
- Félúton van egy tó, de legtöbbször ki van száradva. Nagy esők után feltelik. Itt dagonyáznak frissítik magukat az épp arra vetődő állok.
- Aki útra kell már felkészülten vágtat át ezen a tájon különben nem biztos, hogy a végére ér......

(Fantázia szülöttje.)

Gondolatok az életről....

Egy ember sok mindent kibír.
Ki kell, hogy bírja.
Az élet olyan dolgok elé állítja, hogy ki kell bírni.
Az ember erősebb mint azt hinné.
Ha nehéz is bízz magadban !!!
Szívedben lesz a súly, de megtanulsz élni vele.
De mindig jönnek újabb és újabb problémák.
Kezelni kell, így maradsz az aki igazából vagy.
Túlélő...