Verslabdacsok

Elhunyt.

Múltba fakult, tovatűnt, vég árnyára szállt. Ragozzam tovább?

Már nem csodálhatjuk halványmély ragyogását, kékesen reszkető mosolyát, fenségként szétterülő sziluettjét, és a mindig huncutul pattogó ezüst szikráit.

Önző dolog is ez a fajta gyász. Mert csak arra gondolunk, nem láthatom, nem érinthetem, nem csodálhatom: én, illetve így, nagybetűvel: Én.

Én, én, csak egyedül.

Miért nem arra gondolunk ilyenkor, hogy vele mi van? Mi is hatja át jelen pillanatban Őt? Hogy kósza vagy éppen sűrű energiái nem fáznak-e a szeretetlenség macskakövén? Persze, nem a hidegtől ...

Mert azt mindenki beismerheti, hogy ha nem is különálló, suhogva szálló alak, de valami csak marad minden egyes természeti létező után, hiszen egy  élőlényekkel tarkított háznak is vannak bizonyos rezgései - legyen  mégoly elcsépelt és dohos kicsengésű is ez a szó.

Vele együtt halt egyébként a határtalanság is. A végtelen nincs többé. És ez fáj nekünk. Hogyne fájna?

*

Én szeretek érezni. Még ha facsarja, csavarja, roncsolja, hasítja, metszi, szédíti, göngyölíti, szúrja, döfi, fojtogatja - egyszóval kínozza is azt a bizonyos belső ismeretlent a sorshóhér, még mindig jobb, mint ha rá sem pillantana. Enélkül magát a létezés tényét is bánnám.

Mégsem jó szenvedni, mert minden valahol szenved is, végződjön bár e kecstelen szótő akár "ly" betűvel, akár "s"-sel. Minden bűvölő istentáncban van valami megmagyarázhatatlan melankólia: valami múlékonyságra emlékeztető, valami szirénszerű, kesernyés szenvedély. Mint a mécses: szép, de az éjszaka és a halál teszi igazi dicsfénnyé.

*

Dideregve dereng elém utánozhatatlan hangja, álmainak hamvas esése, és reszket hiányától a kezem. Hidegebb van ilyenkor, mint télen lenni szokott.

Megvallom, haldoklói őszinteséggel, hogy jobban szeretem, mint azt a másik hármat.

Lelkiismeretem falát valamiféle fúrószerűségnek kellene lyuggatnia - de nem, nem teszi, mert így érzem, így kell éreznem, és talán az is visz valamerre, ami tökéletesen értelmetlen. Talán szebb, különlegesebb tájakra is: veszélyesebbekre ugyan, de én tudom: megéri.

A másik három olyan...  jelentéktelen, olyan póriasan könnyed az Ő holdasan bódító sugarai mellett. Persze, nem szép dolog ezt így kimondani, de csak mellette, vele, az Ő égisze alatt nem tudtam unatkozni.

Most pedig? Hol lehet, mondd?

Nem suhan-e testetlenségétől megrémülve patyolat lelkisége, ijedt, liliomszín őzként át tájakon, túl vágyakon, túl - mindenen? ...

Megtorpan-e szokatlan varázsú helyeken, időfennsíkok halk lankáin lépkedve, ahol a földi félelemtövis hirtelen elíziumi bársonycsokorrá válik?  Nem csillan-e ott parány fénypontként a termekben ücsörgő, elvárások mázsás táskájától terhelt kisdiákok ablakra vágyó szemeiben?

Sőt - nem hempergőzik-e valaki, valahol még most is Őbenne, valami megkapóbb dimenzióban, akár fekete malac az albínó sárban? ...

Viola felhők óvó párnái vajon most, ezen a rettenet-rideg éjen mit dédelgetnek? Szegények ők nélküle, még szegényebbek, mint mi, hiszen nekünk csak örök szomorka a sorsunk  - nekik a förtelmes magány mellett  azt is meg kellett élniük, éjpólyába  font égtestükkel, hogy nem bonthatják ki magukból soha csendjük ajándékát: a szépségteremtést.

Olyan, mintha egy költészetre színtisztán született tehetség nem írhatna sosem, belé lenne fojtva minden szó “nem megfelelő” társadalmi származása miatt. Olyan, mint?! Miről beszélek, hány ilyen van a mai napig a világban...

Mintha a fióka lenyesné anyja szárnyát. A rész gőgje ez a nagy egésszel szemben. 

És fázik a művész, ha nincs lepel, mi betakarja teremni vágyó életérzésének földjét.

Mert minden művész lelke havazik, amikor alkot, szemerkél fuvolázó szelek által kavarodva, a hótakaró pedig maga a világ, amit teremt.  A hópehely pedig? Egy ötlet, melyet még egy világköltő sem tudna teljes mértékben lefedni szavai márványplédjével, és ami elindítja a hol gördülékeny, hol döcögő ihletszekeret.

*

Emlékeim ablakán még ott virulsz. Te, hópehely.

Reményeim ablakán túl pedig ott ragyogsz még, Te, igazi tél. Mit tettél, ember? ...

Mert már sohasem fogja a hó álmok estjét bevilágítani, fehér éjszakákat teremteni, és hullani.

Az  a bizonyos három is sirat téged: Virág, Nap, és Avar. Hiába tűntél vértelennek, tétlennek, és halálosnak szemükben, s olykor ki is beszéltek a hátad mögött, a csodák kandallója mellett iszogatott gőzölgő teát csak Te nyújthattad át az arra szomjazóknak. Te voltál az áhítat, a finomság, a büszkeség, a kincs, a zsigeri szépség, a szellem: a fény és a sötét.

És a halálosan szép élet.

Latyakba hiába süllyedt méltóságod, fátylas lényedet, míg kicsi voltam, mindig az ámulat szempárjára borítottad.

Tükörsima tisztaságod most már szilánkszennyé lett a hatalomszmogtól megrészegült halandók bolygóján.

Mit tettél? Mit tettetek?

Mit tettünk?...

Meghalt a hó - mi öltük meg őt!

De talán még valahogy jóvátehetjük.

Hogy miként, az egyelőre rejtély. De annyi biztos, hogy az ötven éve sehol kerek e világon nem tapasztalható angyalfehér jelenés, a hó még mindig gondolkodik, visszatérjen-e a Földre.

Lehajtott fejeteket, lágy tekinteteteket látva e rendhagyó megemlékezésen, azt hiszem, megérte ennyi energiát fektetni ebbe a beszédbe. Akkor már nem volt hasztalan az egész. Mert a szépség sosem lehet haszontalan.

Aki annak gondolja, hát tegye.

De ha visszatér a hó, arra kérem az itt jelenlevő tíz milliárd lelket, ne ugyanabban a posványos mentalitásban tengesse mindennapjait, mint eddig!  A hozzáálláson kellene változtatni. Mert a hozzáállás kristálya csak akkor csiszolt, ha életkedvvel él az ember.

És akkor egyetlen temetésen sem hangozhatna el az a frázis - nyugodjék békében.

Mert a béke nem odaát található, és - kiterjesztve mondataim az emberekre -  nem is a föld alatt, hanem csakis az ittlétben, ahol még őrzitek a bennetek havazó természetet, a telet, a pihét, a mázsás elvárásokat egyszerűen elejtő gyermeket: magát a dobogást.

*        *

*        *

*        *

Éljék békében!