Verslabdacsok

csillango•  2016. február 29. 11:12

Csak a holdkorong


Csak a holdkorong, ami csendesen

égi vándorútját rója,

titkát tőle én halkan ellesem,

méltó sejtelemmel, lopva - 


hogy lehet valami ily tiszta?

S ilyen elemi, ősi erejű?

Csak a hold, miben sírlak vissza,

akár vonóját a bús hegedű...


Csak a holdkorong, mi látja

szomorúságom hosszú cseppjeit,

csak szépsége az, mi bántja

a hétköznapitól a nemesig


útját róva - érzékeim,

s belesírom éjbe varázsod,

teneked, ó, a Holdnak, s ím

felveszek egy csalfa palástot,


ami közönybe fagyott szobor

arcom lélekholt látszatát nyújtja,

belül annál mélyebbre kotor

a fájdalom s a szeretet súlya.


Azok a versek, mik csak a fejben 

élnek, ég-útjukon

igaz utat járva be, odabenn

tüskéllnek szurdosón.


De semmi nem lehet vájóbb

arcod mardokló hiányánál,

melynél nem lehet dajkálóbb,

s mit nálam jobban senki se vár;


Te, aki csak a szívemben tépsz,

s égsz bennem, s törsz széjjel darabokra,

de a Tied  a legóvóbb kéz,

akárhányszor nézek fel a Holdra.


És én csak álldogálok, dermedten,

- kívülről tetsző rideg sziluett -

és élvezem e kettőst,  mert a sebben

a vér valaha avarszép színű lett - 


nemesedve pókháló-érett borrá,

s emléked bennem tükröt ver,

akárcsak reszkető vízfelszínre rá

hintett holdsóhaj, könnyekkel.


Versek, hegedűk, holdak s nem más, mint Te.

Társaságom ez éjen, s megtörten

csak a hajnal, mi késével tör bele,

mi színselyem fátyol közted s köztem.

csillango•  2016. január 7. 11:02

Télfohász


Viola vatta, szendergőzt fúvó éjpehely
ablakomra dérfehér angyalokat lehelj,
mollsugár habszín zenéjeként
kottázd le nekem az édenfényt,
sütkérező emlékek játékát
cikázó csóva alakjában vésd át
az örök törekvők jövőjébe,
kik rászikráznak a Föld gömbjére,
hogy a frisset megéljék, majd őrizzék,
mint kisded, kinek körvonala sincs még
szitálja csendjébe az újat, az üdén havazót,
csengő ködből ringjanak másvilági bájú altatók -
lila szellő hűvösével takard be álmomat,
hogy tintám éjét fogadja hajnali bársonylap,
s pirkadatok almahúsát csorgassa a kikelet,
hol korszakszövő hidak zsenge lángokat lehelnek...

csillango•  2016. január 4. 15:07

Halotti beszéd a hóhoz

Elhunyt.

Múltba fakult, tovatűnt, vég árnyára szállt. Ragozzam tovább?

Már nem csodálhatjuk halványmély ragyogását, kékesen reszkető mosolyát, fenségként szétterülő sziluettjét, és a mindig huncutul pattogó ezüst szikráit.

Önző dolog is ez a fajta gyász. Mert csak arra gondolunk, nem láthatom, nem érinthetem, nem csodálhatom: én, illetve így, nagybetűvel: Én.

Én, én, csak egyedül.

Miért nem arra gondolunk ilyenkor, hogy vele mi van? Mi is hatja át jelen pillanatban Őt? Hogy kósza vagy éppen sűrű energiái nem fáznak-e a szeretetlenség macskakövén? Persze, nem a hidegtől ...

Mert azt mindenki beismerheti, hogy ha nem is különálló, suhogva szálló alak, de valami csak marad minden egyes természeti létező után, hiszen egy  élőlényekkel tarkított háznak is vannak bizonyos rezgései - legyen  mégoly elcsépelt és dohos kicsengésű is ez a szó.

Vele együtt halt egyébként a határtalanság is. A végtelen nincs többé. És ez fáj nekünk. Hogyne fájna?

*

Én szeretek érezni. Még ha facsarja, csavarja, roncsolja, hasítja, metszi, szédíti, göngyölíti, szúrja, döfi, fojtogatja - egyszóval kínozza is azt a bizonyos belső ismeretlent a sorshóhér, még mindig jobb, mint ha rá sem pillantana. Enélkül magát a létezés tényét is bánnám.

Mégsem jó szenvedni, mert minden valahol szenved is, végződjön bár e kecstelen szótő akár "ly" betűvel, akár "s"-sel. Minden bűvölő istentáncban van valami megmagyarázhatatlan melankólia: valami múlékonyságra emlékeztető, valami szirénszerű, kesernyés szenvedély. Mint a mécses: szép, de az éjszaka és a halál teszi igazi dicsfénnyé.

*

Dideregve dereng elém utánozhatatlan hangja, álmainak hamvas esése, és reszket hiányától a kezem. Hidegebb van ilyenkor, mint télen lenni szokott.

Megvallom, haldoklói őszinteséggel, hogy jobban szeretem, mint azt a másik hármat.

Lelkiismeretem falát valamiféle fúrószerűségnek kellene lyuggatnia - de nem, nem teszi, mert így érzem, így kell éreznem, és talán az is visz valamerre, ami tökéletesen értelmetlen. Talán szebb, különlegesebb tájakra is: veszélyesebbekre ugyan, de én tudom: megéri.

A másik három olyan...  jelentéktelen, olyan póriasan könnyed az Ő holdasan bódító sugarai mellett. Persze, nem szép dolog ezt így kimondani, de csak mellette, vele, az Ő égisze alatt nem tudtam unatkozni.

Most pedig? Hol lehet, mondd?

Nem suhan-e testetlenségétől megrémülve patyolat lelkisége, ijedt, liliomszín őzként át tájakon, túl vágyakon, túl - mindenen? ...

Megtorpan-e szokatlan varázsú helyeken, időfennsíkok halk lankáin lépkedve, ahol a földi félelemtövis hirtelen elíziumi bársonycsokorrá válik?  Nem csillan-e ott parány fénypontként a termekben ücsörgő, elvárások mázsás táskájától terhelt kisdiákok ablakra vágyó szemeiben?

Sőt - nem hempergőzik-e valaki, valahol még most is Őbenne, valami megkapóbb dimenzióban, akár fekete malac az albínó sárban? ...

Viola felhők óvó párnái vajon most, ezen a rettenet-rideg éjen mit dédelgetnek? Szegények ők nélküle, még szegényebbek, mint mi, hiszen nekünk csak örök szomorka a sorsunk  - nekik a förtelmes magány mellett  azt is meg kellett élniük, éjpólyába  font égtestükkel, hogy nem bonthatják ki magukból soha csendjük ajándékát: a szépségteremtést.

Olyan, mintha egy költészetre színtisztán született tehetség nem írhatna sosem, belé lenne fojtva minden szó “nem megfelelő” társadalmi származása miatt. Olyan, mint?! Miről beszélek, hány ilyen van a mai napig a világban...

Mintha a fióka lenyesné anyja szárnyát. A rész gőgje ez a nagy egésszel szemben. 

És fázik a művész, ha nincs lepel, mi betakarja teremni vágyó életérzésének földjét.

Mert minden művész lelke havazik, amikor alkot, szemerkél fuvolázó szelek által kavarodva, a hótakaró pedig maga a világ, amit teremt.  A hópehely pedig? Egy ötlet, melyet még egy világköltő sem tudna teljes mértékben lefedni szavai márványplédjével, és ami elindítja a hol gördülékeny, hol döcögő ihletszekeret.

*

Emlékeim ablakán még ott virulsz. Te, hópehely.

Reményeim ablakán túl pedig ott ragyogsz még, Te, igazi tél. Mit tettél, ember? ...

Mert már sohasem fogja a hó álmok estjét bevilágítani, fehér éjszakákat teremteni, és hullani.

Az  a bizonyos három is sirat téged: Virág, Nap, és Avar. Hiába tűntél vértelennek, tétlennek, és halálosnak szemükben, s olykor ki is beszéltek a hátad mögött, a csodák kandallója mellett iszogatott gőzölgő teát csak Te nyújthattad át az arra szomjazóknak. Te voltál az áhítat, a finomság, a büszkeség, a kincs, a zsigeri szépség, a szellem: a fény és a sötét.

És a halálosan szép élet.

Latyakba hiába süllyedt méltóságod, fátylas lényedet, míg kicsi voltam, mindig az ámulat szempárjára borítottad.

Tükörsima tisztaságod most már szilánkszennyé lett a hatalomszmogtól megrészegült halandók bolygóján.

Mit tettél? Mit tettetek?

Mit tettünk?...

Meghalt a hó - mi öltük meg őt!

De talán még valahogy jóvátehetjük.

Hogy miként, az egyelőre rejtély. De annyi biztos, hogy az ötven éve sehol kerek e világon nem tapasztalható angyalfehér jelenés, a hó még mindig gondolkodik, visszatérjen-e a Földre.

Lehajtott fejeteket, lágy tekinteteteket látva e rendhagyó megemlékezésen, azt hiszem, megérte ennyi energiát fektetni ebbe a beszédbe. Akkor már nem volt hasztalan az egész. Mert a szépség sosem lehet haszontalan.

Aki annak gondolja, hát tegye.

De ha visszatér a hó, arra kérem az itt jelenlevő tíz milliárd lelket, ne ugyanabban a posványos mentalitásban tengesse mindennapjait, mint eddig!  A hozzáálláson kellene változtatni. Mert a hozzáállás kristálya csak akkor csiszolt, ha életkedvvel él az ember.

És akkor egyetlen temetésen sem hangozhatna el az a frázis - nyugodjék békében.

Mert a béke nem odaát található, és - kiterjesztve mondataim az emberekre -  nem is a föld alatt, hanem csakis az ittlétben, ahol még őrzitek a bennetek havazó természetet, a telet, a pihét, a mázsás elvárásokat egyszerűen elejtő gyermeket: magát a dobogást.

*        *

*        *

*        *

Éljék békében!

csillango•  2016. január 4. 09:41

Auránk kukkolója

Néha érdemes kikukkantani önmagukból.
Itt most nem az itt és most sörényét tarrá nyirbáló meditatív csendesség magunktól elfelé tekintésére gondolok, hanem a szó szerinti kikukkantásra.
Hogyan látszódom kívülről én? Mi az a kép, ami beleég a másik retinájába? - hogy aztán benyomásfotókat készítve kattintsa el azokat a pillanatokat, amely mozaikdarabjaiból - blendék lehetőleg tiszta szemüvegén át - összeáll a kép rólunk.
Néha érdemes kitekinteni önmagunkból.
Miként vagyok látható evés, ivás, illemhelyen levés, beszélgetések közbeni meglepettség, ijedt arcrezdülés, vagy éppen - hogy valami más kaliberűt említsek - bármilyen jellegű alkotás, tevékenykedés közben. Kilóg-e a nyelvem, miközben koncentrálok?
Nekem jobban áll a kilógó nyelv, mint az egyik ismerősömnek, vagy nevetségesen hat a látvány? 
Nevetséges vagyok, miközben a tükröt nézve ezeket a helyzeteket próbálom el az élet díszlettervezőjeként? 
Díszlet vagyok-e csupán a többiek szemében vagy jóval több annál?
Mit jelent többnek, másnak lenni ugyanazon mozdulatokban, mimikákban, s megmagyarázhatatlan okból kifolyólag rokonszenvesebbnek lenni épp ez apróságok által?
Miért más a mosolyom, mint a többieké? Mert más a szám formája? Vagy más forma vagyok - azaz más lélek?
Miért lelkesít most engem jobban aurám kívülről történő kukkolása, mint a szellemi csigaházba vonulás?
Néha érdemes ezen elgondolkodva befelé tekinteni...

csillango•  2016. január 4. 09:38

Deja vu



Mint zsongatón duruzsoló deja vu
halkságot horzsoló suttogása
a felhőket tépő szélben,
úgy lapozod vissza életed könyvét,
mintha már egyszer elmesélték volna,
mintha benned felreszketne újra
őrangyalaid csókja, akik
százszor mentettek már téged,
száz életben,
úgy robotol konokul
a Mindennap
... véletlen...
Akár jégkehelyszellő borát
kortyoló fellegek szája,
mi kiissza ódon cseppjeid,
úgy feslik fel emlékeid sebtánca,
- az vagy te -
szónok, költő, tudós,
a Jövőt szövő múlt
lehelete,
s a mindenkori Nagy Regény
történetét
égi vászonról végiglapozva,
majd visszanézve
- a jelenből -
jókat nevetsz,
mert tudod:
lapodra írta
örökkévalóságod
a perc.
Mert ez öröklét lustán
kinyúlva dől
el az idő kanapéján,
míg az "egyszer élünk"
kardján
a Nap
úgy csillan fel,
akár csillagmárvány...
akár kisded friss fény-szeme,
s e csöpp csóva
szivárványlik
rá, egyenesen
az itt és most-végtelenre.


Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom