Verslabdacsok

Semmi elrendelve nincs e világon,
csak a testi alkatba fúlt létezés,
a lélek újul szüntelen áramlón,

minden kőbe vésett csupán képzelgés,
a tiszta képzelet önsors-szülötte
társas táblába háborgó szégyent vés.

Az isteninek csúfolt szabály köde
elborít minden érintetlen Mezőt,
majd észrevétlenül suhan a rögbe.

De a képlékeny-örök arca előtt
rég-gátak milliója omlik csak szét,
csak a nincs határ karja takarja őt.

Csak benne lüktet a mindig-képesség,
s a kivételesség körébe hívja,
tükörképe nemes arc - a Messzeség.

Nem elme: a szív az igazi bíra,
ki a mélyben mindig átmossa magát,
majd szabadságát ékkövekbe írja.

Kevésb az egyik a másiknál,
(a régiesítés szánalmas),
nemesít s erősít az, mi fáj,
a jóhiszem balga s ártalmas.
Látszatok kertje, zúgj csak nyugodtan,
(néha áldott az, ami kireked),
rögzülj, ragadj s tapadj csak unottan -
én nem, sosem fogok hinni neked!

Szolga csak az, kit gőgös gyaláz,
(s nem, ki önkicsinysége rabja),
ösztön az, mit szent ész zaboláz,
(s nem mérlegel földhöz ragadva).
"Majd kinövi egyszer s hunyászkodik",
mint sugaras szóért ugró ebek,
túl éber minden s túlzón álmodik -
ne hidd, hogy bármikor hiszek neked!

Az álom csak gazdagít belül,
(közben utad szépen hazamegy),
minden sorsrezgés helyre kerül,
(de nem is néha alszik a Kegy).
Nem értelek, kedves társas Én,
de azért valahol vagyok neked,
világ bennem, nem csak világban tény -
de azért néha rebbenjen szemed.

Nem hiszek abban,
hogy a szerepkínt enyhíti
a közösbe oltott mosoly,
Nem hiszek abban,
hogy valaki vagy túlcsordul,
vagy tekintettelen szobor,
Nem hiszek abban,
hogy mi van, olyan eredőn
amivé egykoron lett,
Nem hiszek abban,
hogy lélek-kanócot, amik
gyújthatnak, a végletek.
Nem hiszek abban,
hogy mi rég romló, de élve
virul, az feddhetetlen -

Hiszem, ha látom
azt, amit lehunyva tár fel
csodáktól gyötört szemem.

Mondd, merre leng szeled?
 Gömbbé fúj ragacsos szereped?
Leget lobbantó, eget horpasztó
felszínlátó gőg. Révbe sosem ér,
kőhalmokban áll a dér célja előtt.
Szabad szellem sosem lehet ő,
a magasság néha nem dicső,
hatalmasat zuhan a kevély.
Aki csak lenézőn tekint,
szakadékban kering-
hamis ízű erély.
Ne gőgöd
 pumpája
fújjon
fel,
ha
szár-
nyal-
nál,
olyan szárnyakkal
röpülj, melyeket
az egekbe vésett
Tisztelettől kaptál.

Nem suttog már az ezüst égboltozat
földöntúli rejtélyeket,
nem ragyog már árnyak fehér enyhelye:
nem havazik a képzelet.

Nem fájó már a holdat bizsergő tél
tűzzel gyúló temetése,
nem borul senki sírva fejfájára:
"én voltam álmod vezére"...

Nem sajnálja már senki e világon
alig volt élete súlyát,
a Nem az ő letaposott kontúrja:
őt a tagadásba túrták.

Nem suhint tájra ugyan a képzelet
kavarodó lila szárnya,
de emlékét titkon magába rejti
tavasz hószín orgonája.