Verslabdacsok

Mũvészet
csillango•  2014. augusztus 23. 18:21

Utolsó (fel)vonás


Nevetőráncok mögött rejlő
gyászok tomboló hollófátyla,
könnyed röptű trombitát zengő
súlyok hangtalan hordozása...
Emberségmély, törött tekintet
örökbe némult pillanata,
a Létvágy, mely végül nem hintett
"ne tedd" port a rút belső hangra...
Ezer maszk pereg le hirtelen,
s elér a derült homályarcig.
Függöny simítja a Nincstelen
érzés utolsó vonásait.


/A 2014. augusztus 11-én történtekre/

csillango•  2014. július 1. 14:30

A kézírás védelmében

 


Cirkalmas lenyomatú lélek,
szenvedélyből teremtett,
elmecsípést vakaró, szálló,
világot fénnyé váltó,
beszédből lett
képlet,
- s véset -


Bölcs ősök elemin első élménye,
legbelső ősalakból
felzuhogó és sejlő és suhogó
ékesség után korgó
katedrális szavakból,
eszmefüst jóllakott kéménye,
s bérce...


Hangok füzére!
Rajzolt gondolat!
Mit gátak közé
nem szoríthatnak
gépek
s búgó fények...


Levelek! Írjátok csak magatok!
Merre szálltok, üzenő galambok?
Szó helyét töltik kenyérdarabok?
Szisszenésetek őrzik még szelek,
véletlen gyűrt lapok?
Betűkbe tűrt holnapok,
mely tájon csatangoltok?
Tán egyenruhába szippant
az elpötyögő unalom?
Hol van már az a cirkalom...


Artisztikus szavak
formálói, Ti,
kezek, szemek, lelkek,
arcok, karcok, harcok
kivetítői, Ti!
Kézíró-élményt feledők
táborába legalább Ti
ne távozzatok!
Papírba fojtsátok,
mi belül szorongat...


Búgó fényű gépek!
Legyetek csak szikár
gondolat,
ne lélek-véset,
s író végzet.
Őrizzétek
amit fehérségre
harmatoz a lélek,
de ne úgy mint első hordozó...
a szárny csak papíron kibomló!


Mert a Tollpapír nem évültség
ékes pecsétje,
légtelen lelkek erkélye,
szerény fénye,
éjszépsége...
Az egyén is ég,
nemcsak a Hatalom.
Hol van a cirkalom?...
Betűd mondd, merre lép?
Bánatot mutat ki,
vagy mámoros menedék?


Minden kézírásban az Ember szép.

csillango•  2014. március 28. 21:49

Mary E. Frye: Ne jöjj el sírva síromig - Átirat



Gyászkönnyed ne hulljon életem hullására,
Lényem suhan Benned, angyalok után szállva,
Én vagyok, mindig is voltam: a négy őselem,
Emlékemből kéklik fel s búg a végtelen,
Hajnalban nyíló szellő az én igaz nevem,
Mely álmaidból fogan, álmatlan éjeken;
Ott lélegzem órák monoton percegésén,
Ott pihegek titkok függönyös lebbenésén,
Titokban erőt lopok fent a karjaidba,
Ódait én csempészek földi napjaidba;
Nem vagyok más, mint madárban lakozó égbolt,
Más vagyok, mint a ma, de az igen, mi szép volt,
Könnyedet felszárító sugárnyaláb vagyok,
Nem egy mélységben nyugvó, lélektelen halott...

 

Gyászkönnyed ne hulljon életem hullására,
Halottnak, ha hiszel, az a lelkem halála.

csillango•  2012. szeptember 16. 19:33

Van Gogh: Csillagos éj



Álom sötét csöndjéből kerengnek
a csillagok, a Hold is előragyog már
mélykék lepléből. 
Égitestek havaznak az éjből,
takarójuk fekete torony zord
csúcsán széjjelterül.
Szenderedő táj szuszogása
halk léptek neszével vegyül,
csend- elixírt csöppentve
megfáradt, ólmos lelkekre.
Ódon torony megérinti
az egyszeri csillagot, 
mi éppen vándorolni készül,
majd, mint lét rendje,
lehull végül.
Gyúl helyében egy új
csillag, mely sziporkázva
sírja fénye gyöngyeit-
új csillagok garmada
így születik.
Percek szenderedő álmán
élednek a visszhangok,
melyek alanti világra szegezik
köd- pillájukat...
Tűzijátékot csihol az ég keze,
beleivódik lelkébe éj 
megannyi szeme.
A táj ébene együtt táncol
égitestekkel, csak az égbolt
játszik Hold- lanton,
megpendítve a Végtelen
ősi élményét, hol a lét-
alkonyon megannyi érzelem
 ringat új életet bölcsőjébe még.


csillango•  2012. szeptember 13. 19:43

Edvard Grieg: Aase's Death


  Ne menj még!...
Még ne pihenj meg örökkön
felleg párnáidon!
Ám a fájó alkonyon, mikor élted
sugara kihuny, s az égbolt issza fényed
édes gyönyörét, az öröklét megőrzi
végső arcod csöndjét...
Áramlik a folyó tovább, ballag az
Élet valós álma, s a Táv, mi fényév- lépték
könnyeit szórja most reánk, szélesedni látszik...
Nem!... Nem lehet még...
A lélek még nem az égbe vágyik!...
Könnyeink súlyos cseppjei a lég felé
szállnak, s integetnek léted csillagának...
De ím' e csillag kihunyt már, egyszerre
gyúlsz, s hullsz, s a halál elsimítja
bánatunk arcvonásait...
S ki, a végtelen Térbe, e bánat sikolya
hangzik, csak Te hallhatod meg
a benne rejlő égi melódiát...
Lelkünk derűjét az elmúlás lepkéi isszák,
majd a „nincs többé” keselyűi...
Ha még utoljára láthatnánk,
nem azt mondanánk:
„Szeretlek”, hanem, hogy
Nélküled nincs többé szeretet...
Ég veled!