Körforgás gyöngyei alatt a lánc
az ember maga: puha-szikla lény,
élteti vagy elhullatja a láz;
formálható, s léte mégis kemény.
Teste nem börtön: lehetőségek
égen tükröződő valósága,
lelke nem testvére szenvedésnek;
s légvár csak meghatározottsága.
Olyan, mint a verdeső-védtelen
bátorrá lényegülő mély szellem
titok-telt szőnyege kigöngyölve,
Olykor veszélyt sejtő szabad volta,
s tompa horizontján elragadja
illúzióknak röpke gyönyöre.
Szerkesztő: csillango
Figyelők: 11
Bús záporfelhő
Szellőpuha ágyán,
A hideg éj zengő,
Csendet reszkető árnyán
Sejlik fel arca
Millió apró fényből,
Majd hullongó alakja
Elillan az éjből...
Hajnallal együtt kél
Az újra dobogó szív,
Mely talán révbe ér,
Akár a szivárványív...
Mely az ég könnyeiből
Pompázik fel végre,
S alakja- a félkör
Vágyik teljességre.
Illúzió, nem más
Kettétépettsége,
Valahol egy társ
Az ő tükörképe.