Verslabdacsok

Az értelem egy hirtelen ható,
kevély bürökpohár,
hiába a metafora-hajó,
s a kiművelt homály.

Hiába a fennhordott,
az eszmeparfümöt érző orr,
ha az értelem romlott,
illattalan valóba sodor.

Jóhiszem rögébe árvult lélek
körött metsző gúnykacaj csömörlik,
míg tudatossá vált elmefények
taszítanak igazán a földig.

Gondolatsisak suhog a fejben -
az értelem labrisz: felvértez.
A kétélűség gyermekietlen:
az értelem - megmérgez.

/Daniel Keyes: Virágot Algernonnak c. regénye alapján/

Fekete gyöngyökként hullnak a percek,
álomhalk koppanásuk bút muzsikál.
Melankólia ősz madara repked,
valahol a mélyben már kihalt a táj.

S az idők csak zsongnak belül hang nélkül,
magánynak tavába merülten, holtan.
Mosolyfoszlányokat hagyva emlékül
pihennek némult, szétfújt darabokban.

De egy időtlentől élő valami
bús részeiket együvé csiszolja.
Nem lehet őt sem látni, sem hallani,
csak a lélek lehet, mi őt kihordja.

Mert az egyetlen erő, mi mindig él,
mi akkor is hit, ha nincs aki higgye,
a költészet gyógykönnyű szárnya, minél
nagyobb nincs: írás, a lélek főnixe.