Verslabdacsok

Titokban az éj ódon fátyla
Hulló gyönyört hint a világra.

Titokban a dér rideg lelke
Szikrákat lehel a végtelenre.

Titokban homály után fény, ha kél,
Éj a hajnallal egymásban él.

Titokban a csönd visszhangot szór
Némaság mögül, mikor a lélek kiszól.

Titokban a hervadás az öröklét,
Melyet szirmok hintenek szerteszét.

Titokban a valóságban álom lebeg
Látható világok hamva felett.

Titokban a feledés az emlékezet
S az utolsó pillanat az örök kezdet.

Titokban a Titok eme világba veszik
S a sugarak őt sajdulón kiszínezik.

2007.

Ébredését gomolygó álmodásra váltja
Óceáni lelkek végtelen éjszakája.

Hullámzó homály hűsével eveznek
Határholt űr, keringő vermek.

Első Megérző végül visszatér
Elmosódott álomként örökké él.

Cselleng fátylaknak dallam-mély szava:
Az álmok síri zenéjét fuvolázó éjszaka.

Hol halványul csillagfák körvonala
Éjjé válik tompán már csak egy fa.

Imbolygó tájak fátylakban lüktető arca
Furcsa virágban él tovább hervadva.

Rég hallott éjkorongból távolodó dalok
Elintegetik útjára azt, mi halott.

Újjászülető felsejlő hangja
Bölcsőjéből bizakodik hamvadva.

Pillanatok örvényéből könnyezik a Volt,
Ködfonal, körvonal, mikor örökkön egybefolyt.

Ellensúlyból koppanó szó s hangtalan sincs benn;
Néma dallamot dobol csepp, a kongó minden.

Suttogó vészharangként kel
A csönd visszhangján hullámzó éjjel.

Igézvén ridegek sóhajtó ódon szelek -
Elámul fagyhab verméből egy felleg.

Káprázatban rejlő kába porladás
Egy sivár gyönyörűségért elvérzett varázs.

Tikkadt csillagból fürkésző véletlenek
Keserű homokként peregnek.

Egymás arcába feledkező holdak
Hullt álomból hullámokba folynak.

2008. július-augusztus

Határok hamva kereng az űrben,
Világok kavarognak révülten.

Integetnek a Mának
Érintetlen ősi tájak.

Egy régi álom zokog a szélben,
Megpillantja magát könnyei tükrében.

Álmos ragyogást súg a Csend,
Ősi ürességen átdereng.

Ódon hullámokat fuvall
Egy szemerkélő altatódal.

Szépia ködből füstölög egy csillag,
Megérinti lelkét egy álomszerű illat.

Ismeretlen tengereken evez a lélek,
Igaz arcát csillantja a messzeségnek.

Csendkelyhekben úszik a Végtelen,
Rejtélycseppek fátyla fellebben.

Olvadt holdviasz cseppjei lebegnek,
Majd a Régvoltba általperegnek.

Őstengerek titkait búgja a némaság,
Éteri köd dallamát őrzik az éjszakák.

Tűnődő csillagokban zsongó habok
Csak a Távolban öltenek alakot.

Dobog a bolygók síri csendje,
Halk varázst szór a lelkekre.

Hulldogáló jövő ősi tánca
Világokat emlékbe némán zárja.

Sivár zamatú éjbe fakul
a hullongó harmónia.
Fuvola hangú hárfán
harmonikál összerogyva.
Szférák jajongó ezüstjét lelkébe
issza ódon kavargó
kő,
Szikla lelkén halk áhítattal
zenél az Idő.
Porlepte illúziók
konganak reszketeg
a  Térbe,
Égi szikrák némán
hunynak bele
szépségébe.

Szikrázik sejtetőn
Holdnak halk
ihletett tánca.
Fénynemű homályból
búg fel
sziréndalolása.
Nosztalgia kavargó
lepkéit vágytalanság-
koszorúba
fonja,
Égboltot immár egy
sugár sebzi:
a Lég ódonsárga
korongja.

... éjfelen pereg le
életek
horizontból nyíló
csepergése,
hol múlást didereg
régi érzések
jégszépségű
szenvedélye.