Verslabdacsok

Friss lélegzetbe harapó márciusi éjek,

puhán suhogó üde tündérlebbenések

zugaiból az Új dallama tisztán szól,

csengő álom lobogó lombjain a fények,

hol

csonkig égnek -

ott új kanócra csiholja a színes por

e menedéket,

mit márciusnak hív a lélek.

Majd, mit mosolygón nyugtáztunk egykor,

az, ami tüzek lehelletében az eljövő kor,

- érák szíverében csörgedező patakfolyam -

az egyre keményedve, szikárulva összeforr,

s egyre, egyre rohan

ó!

Föld irányába, s belezuhan, súlyos morajban

a jeges, csillagos por - 

s egy hang se dalol -

többé már, aszteroida, sőt meteorit, ami végül

eléri felszínünk, s e mese rózsás habja elkékül,

belekékül, és szédül langytól a kegyetlenig,

ahol égig érnek a fájdalmak, ott úgysem révül

egy lélek sem, s a meteorit

lassan csonkká váló csontjainkba épül,

s már nem is sebzik,

mi úgyis érzéketlen volt, s évül

a lélek szó, de felreppen még egy madár,

majd elcsattan, mutatva emlékül...

fájón...

Hogy voltunk,  szálltunk, nyertünk - 

de már nem leszünk

e világon.

pillangóneszek zörgetik a belső csendet

rút kis lárvák önhite fényévekbe reptet

széjjelbontott lomb hajkoronája

sugarak fészkét képzi és rája

sok rég látott ismerős csirpogva ül

a levegőben friss parázs zsong s révül

akár mint nektárbódult zümmögő

a titkos tekintet s dünnyögve ő

önmagát pirkadtan lesütve

tán szégyelli is miért űrbe

száguldott ő s miért is nem lassan

de bizonyosan földi víg habban

fürdött ő a tekintet miért is nézett

oly távolba miért nem a csorgó mézet

szürcsögte szortyogva halkan szépen

de nem játszotta meg messze égen

és a földön sem ő mindig okvetlen boldog

és hogy nem virítnak hibaokuló foltok

tettei szövetén ó azok csak mint égtextilek

fehér selyemmel hullámzanak puhán jaj de minek

minek a nem őszinte hősi csend mit megteremt

a káosz s az abból elvajúdott felsíró rend

örülnék ha szobor arc tele nem hamiskásan

olvadna fel soha s futkosnának tova párban

héthatáron túlra is merész szívre hallgatók

nem nézné le senki az egymagában ballagót

de nagy nevetés lenne világ ha a fagyokat

az olvasztaná mitől a szemlélet is olvad

s a szíverekből fel-felhabzó érzelem

csodák hite nélkül nem lehet végtelen

jó lenne ha a tavaszba szökő mosolyt

nem úgy mímelnénk akárcsak egy élőholt

hanem teljes belsőből fakadón tavaszfelhők tülljét

fodrozná melegségből ringó szikrává az üresség

az az üresség mely teret ad a lét szétbomló gyönyörének

hogy odaátról ide visszhangozzon valami földi ének