Auránk kukkolója

Néha érdemes kikukkantani önmagukból.
Itt most nem az itt és most sörényét tarrá nyirbáló meditatív csendesség magunktól elfelé tekintésére gondolok, hanem a szó szerinti kikukkantásra.
Hogyan látszódom kívülről én? Mi az a kép, ami beleég a másik retinájába? - hogy aztán benyomásfotókat készítve kattintsa el azokat a pillanatokat, amely mozaikdarabjaiból - blendék lehetőleg tiszta szemüvegén át - összeáll a kép rólunk.
Néha érdemes kitekinteni önmagunkból.
Miként vagyok látható evés, ivás, illemhelyen levés, beszélgetések közbeni meglepettség, ijedt arcrezdülés, vagy éppen - hogy valami más kaliberűt említsek - bármilyen jellegű alkotás, tevékenykedés közben. Kilóg-e a nyelvem, miközben koncentrálok?
Nekem jobban áll a kilógó nyelv, mint az egyik ismerősömnek, vagy nevetségesen hat a látvány? 
Nevetséges vagyok, miközben a tükröt nézve ezeket a helyzeteket próbálom el az élet díszlettervezőjeként? 
Díszlet vagyok-e csupán a többiek szemében vagy jóval több annál?
Mit jelent többnek, másnak lenni ugyanazon mozdulatokban, mimikákban, s megmagyarázhatatlan okból kifolyólag rokonszenvesebbnek lenni épp ez apróságok által?
Miért más a mosolyom, mint a többieké? Mert más a szám formája? Vagy más forma vagyok - azaz más lélek?
Miért lelkesít most engem jobban aurám kívülről történő kukkolása, mint a szellemi csigaházba vonulás?
Néha érdemes ezen elgondolkodva befelé tekinteni...