Verslabdacsok

csillango•  2015. május 12. 11:07

Intelmek Ikaroszhoz


Olvadó szárny, elbukó árny,
... majd zuhanásba iramlasz...
Súlyos önkény, búgó örvény,
... égből csak felszínt pillantasz...
Szertelen víg, porhullásig,
... csábos a szakadék, vigyázz!
Sugár zsongó, ajka vonzó,
... felsikolt a nagyzoló láz...
Halkságba csöngő, Napvágyba dörgő,
hiába-huppanás törtetésed.
Habár gyönyörű, halál-göröngyű
minden álszárnnyal teleszórt élet.

csillango•  2015. május 12. 11:05

Békerajzás

 

Mikor érzés bogárcsápja
a lélek talaján matat,
a keménység kitinfátyla
a Kül talajába hamvad;
eggyé lesz így a megismerő,
s a talányba tiport igazság,
sokszeműség-fától az erdő
légzi szemléletek ágbogát.
Gazdag a belső világnak potroha,
mely fölött béke torlemeze zenél,
az óriásláb csak akkor tapossa
bogárhátad, ha tekinteted csekély;
és mennek lassan, porzón útjukon
az ízekre szedett, egység-lábak,
majd a szárnyak felberregve, zúgón
szerenádot adnak a világnak.

csillango•  2015. február 20. 11:09

Nem hiszem


Mit elém vetett a víg őszi szél,
baljós káprázat, sokszín, ám múló
falevél, játszi varázslat, pőre
látszat - voltál. Voltál, voltál, voltál.
S az illúzió sohasem beszél.
Mint ahogy te sem. Beszédesebb nem
is lehetne csended, és hiába
csented józanságom, benned most már
Napot, Holdat sem látom. Mert voltál.
Voltál, voltál. Árnypír vagy most csupán
dobogóm arcán, hiszen álmokat
dobogtál - mily tévesen... Létezel?
Nem hiszem.

csillango•  2015. február 16. 11:44

A Ninccsé lett


Csillagtalanságom elcsente felhők
hulló tartalmát.
Megriadnál, záporozó zenémet,
hogyha hallanád.
Most mégis a könnytelenség az, ami
marva fojtogat,
miriád szilánkká málló, ám némult,
fényhullt gondolat.
Szavaim az őskori gyermekségbe
akadtak vissza,
egy emlékképet látok csak, mi ázva
sem lehet tiszta.
Hevesen integető, fel nem jutó,
múlt-gödörben
ragadt alak lettem - az érző lét
oly könyörtelen...
Fojtogat az írás, nullákkal táncol
mégis az ihlet,
... s a szem ismét új napra nyílik - a Van
újra Ninccsé lett.

csillango•  2015. február 9. 12:54

Meteorméz


Rádomlott gondok súlydús ege,
s légért kapkodsz kiutat kutatva?
Bús göcsört-utakon lépdelve
elborít a bukás rút hatalma?
Kacagd vissza erőittasan, kevélyen,
- oly kevélyen, amilyen az Élet maga -
az eget, a leget. a görcsöt, s hadd éljen
félszeg hited győztessé lett tapsvihara!

Egymagadban zokogsz szigetek
legkisebbik, legárvább szegletén?
Csak a szél fogja kéreg-kezed,
mit kimart a reménybe tört örvény?
Légy maga az örvény, s a viharok legje,
mely világgá kiáltja borzolt habjait,
elszállítja majd leheleted a helyre,
hol lelked zord zaja zenévé csillapszik!

Keserű meteorok hada
szállingózik nyugodt éned felé?
Minden sugárvarázs valaha,
mi ragyogott, most átsajdult sebbé?
Meteorok rejtett mézét csöppentsd rá hát
(mert árny fényoldala a legnagyobb gyógyír)
sebedre, majd ha forrni kezd, hagyd, hadd lássák,
harcod záloga a hajnalon zsongó pír.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom