Verslabdacsok

Nevetőráncok mögött rejlő
gyászok tomboló hollófátyla,
könnyed röptű trombitát zengő
súlyok hangtalan hordozása...
Emberségmély, törött tekintet
örökbe némult pillanata,
a Létvágy, mely végül nem hintett
"ne tedd" port a rút belső hangra...
Ezer maszk pereg le hirtelen,
s elér a derült homályarcig.
Függöny simítja a Nincstelen
érzés utolsó vonásait.

/A 2014. augusztus 11-én történtekre/

Gyászkönnyed ne hulljon életem hullására,
Lényem suhan Benned, angyalok után szállva,
Én vagyok, mindig is voltam: a négy őselem,
Emlékemből kéklik fel s búg a végtelen,
Hajnalban nyíló szellő az én igaz nevem,
Mely álmaidból fogan, álmatlan éjeken;
Ott lélegzem órák monoton percegésén,
Ott pihegek titkok függönyös lebbenésén,
Titokban erőt lopok fent a karjaidba,
Ódait én csempészek földi napjaidba;
Nem vagyok más, mint madárban lakozó égbolt,
Más vagyok, mint a ma, de az igen, mi szép volt,
Könnyedet felszárító sugárnyaláb vagyok,
Nem egy mélységben nyugvó, lélektelen halott...

Gyászkönnyed ne hulljon életem hullására,
Halottnak, ha hiszel, az a lelkem halála.

  Ne menj még!...
Még ne pihenj meg örökkön
felleg párnáidon!
Ám a fájó alkonyon, mikor élted
sugara kihuny, s az égbolt issza fényed
édes gyönyörét, az öröklét megőrzi
végső arcod csöndjét...
Áramlik a folyó tovább, ballag az
Élet valós álma, s a Táv, mi fényév- lépték
könnyeit szórja most reánk, szélesedni látszik...
Nem!... Nem lehet még...
A lélek még nem az égbe vágyik!...
Könnyeink súlyos cseppjei a lég felé
szállnak, s integetnek léted csillagának...
De ím' e csillag kihunyt már, egyszerre
gyúlsz, s hullsz, s a halál elsimítja
bánatunk arcvonásait...
S ki, a végtelen Térbe, e bánat sikolya
hangzik, csak Te hallhatod meg
a benne rejlő égi melódiát...
Lelkünk derűjét az elmúlás lepkéi isszák,
majd a „nincs többé” keselyűi...
Ha még utoljára láthatnánk,
nem azt mondanánk:
„Szeretlek”, hanem, hogy
Nélküled nincs többé szeretet...
Ég veled!

Homályból derengő
Ódon temető
Semmibe füstölög...

Emléke mégsem,
A rejtelmes éjben,
Volt örök...

Kőangyalok könnye
A feledés ködbe
Belecsillan,

Ősi szerettek-
Rég elfeledtek
Emléke villan...

Kik hősök voltak,
Rég kialudtak,
Mint röpke ábránd...

Ám csupán csak őket,
Kik csendes álmot szőttek-
Őrzi a Láng.

Porlepte sír földfehér kőlapjára ráhajlongó
szomorúfűz könnye zordan csilingel,

Egy véghetetlen álomba hunyt márványlélek
feltárja üreges szemeit örömmel...

Végzetesen régi altatódal-foszlányokat
fuvallnak idegen tájakról a szelek,
S a letűnt idők fátyolgyermekei lebegő
s roppant könnycseppként keringőbe
kezdenek.

Tépő jajgatással dúdolják sírontúli világ
ihlette madarak a temető mosolyát,
Egybemosódó rejtelmes színekben lidérc
arcok a Jövőt suttogják.

Szemerkélő szobrok fagygondolákon
áthidalva robognak,

Kísértet-arcú hant eufórikus illatán táncolva
porcelán égboltra omlanak...