Verslabdacsok

csillango•  2016. március 16. 07:59

Meteorit


Friss lélegzetbe harapó márciusi éjek,

puhán suhogó üde tündérlebbenések

zugaiból az Új dallama tisztán szól,

csengő álom lobogó lombjain a fények,

hol

csonkig égnek -

ott új kanócra csiholja a színes por

e menedéket,

mit márciusnak hív a lélek.


Majd, mit mosolygón nyugtáztunk egykor,

az, ami tüzek lehelletében az eljövő kor,

- érák szíverében csörgedező patakfolyam -

az egyre keményedve, szikárulva összeforr,

s egyre, egyre rohan

ó!

Föld irányába, s belezuhan, súlyos morajban

a jeges, csillagos por - 

s egy hang se dalol -


többé már, aszteroida, sőt meteorit, ami végül

eléri felszínünk, s e mese rózsás habja elkékül,

belekékül, és szédül langytól a kegyetlenig,

ahol égig érnek a fájdalmak, ott úgysem révül

egy lélek sem, s a meteorit

lassan csonkká váló csontjainkba épül,

s már nem is sebzik,

mi úgyis érzéketlen volt, s évül

a lélek szó, de felreppen még egy madár,

majd elcsattan, mutatva emlékül...

fájón...


Hogy voltunk,  szálltunk, nyertünk - 

de már nem leszünk

e világon.

csillango•  2016. március 16. 07:57

Illúzió csak

Illúzió csak, hogy te vagy te

- lehetnél akár más is - 

önmagad kívülről tekintve

a gond szó  csupán csak frázis;

terhek szárnyain röppenve

a létezés édes súlya nehezül csak

mellkasodra, s törekedve

élet lépcsőfokain túlra, a hab

vagy a tortán, mert a tény:

élhetsz, s mindened megvan,

hisz ha nem rág féreg elmén,

akkor vagy igazán gondtalan.

Hogyha ép s tiszta eszed sebzi

 a végtelent határokká,

s nem vagy szellemtörpe, s emberi

is vagy ezek mellett: okká

válik az okozat - s fordítva,

te szövöd mindig okaidat -

s mindenhez kicsinyt konyítva

bárki lehetsz egy életben, forgat

bármit is fondor fejében

a sors folyton töprengő legye,

keresztülhúzod őt, éppen

azzal, mi az ő fegyvere:

maga a tény, hogy teljes ember vagy,

s tudsz is erről, magabiztossá tehet,

akár legyek csele, egészen, míg nem kongat

haragot a Légycsapó-rettenet.


csillango•  2016. március 16. 07:55

tavaszelsők


pillangóneszek zörgetik a belső csendet

rút kis lárvák önhite fényévekbe reptet

széjjelbontott lomb hajkoronája

sugarak fészkét képzi és rája

sok rég látott ismerős csirpogva ül

a levegőben friss parázs zsong s révül

akár mint nektárbódult zümmögő

a titkos tekintet s dünnyögve ő

önmagát pirkadtan lesütve

tán szégyelli is miért űrbe

száguldott ő s miért is nem lassan

de bizonyosan földi víg habban

fürdött ő a tekintet miért is nézett

oly távolba miért nem a csorgó mézet

szürcsögte szortyogva halkan szépen

de nem játszotta meg messze égen

és a földön sem ő mindig okvetlen boldog

és hogy nem virítnak hibaokuló foltok

tettei szövetén ó azok csak mint égtextilek

fehér selyemmel hullámzanak puhán jaj de minek

minek a nem őszinte hősi csend mit megteremt

a káosz s az abból elvajúdott felsíró rend

örülnék ha szobor arc tele nem hamiskásan

olvadna fel soha s futkosnának tova párban

héthatáron túlra is merész szívre hallgatók

nem nézné le senki az egymagában ballagót

de nagy nevetés lenne világ ha a fagyokat

az olvasztaná mitől a szemlélet is olvad

s a szíverekből fel-felhabzó érzelem

csodák hite nélkül nem lehet végtelen

jó lenne ha a tavaszba szökő mosolyt

nem úgy mímelnénk akárcsak egy élőholt

hanem teljes belsőből fakadón tavaszfelhők tülljét

fodrozná melegségből ringó szikrává az üresség

az az üresség mely teret ad a lét szétbomló gyönyörének

hogy odaátról ide visszhangozzon valami földi ének


csillango•  2016. február 29. 11:17

A bennünk élt ősz


Lásd csak

sápadt falevelekbe

tőrük szúrták bele

pírba szökő ősz-avarok.


Halld csak

esőhalk neszét

lombhadnak, és sebét

gyöngéden gyógyíthatod.


Érintsd csak

cserzett arcok

mögötti harcok

lágy lelkiségét,


Szagold csak

romlott illatokon át

arcok szép mosolyát -

zsong a látszat-lét...


Ízleld csak

el nem csókoltak

zamatát, s holtak

színes szellemharmatát.


Érezd csak,

mondjad - már érzed?

Mi érzéktúl éled

árnyak dobbanásán át.

csillango•  2016. február 29. 11:14

Fekete ragyogás


Sötét vagy Te - fekete ragyogás,

megszállott szív hangtalan hantot ás

csendedbe, hogy újjászületve

hajnal szárnyain élj tovább

- lüktetve - 

szállj tovább éveken,

barázdált arc-mélyeken,

a sóhajtó végtelen

pirkadat végekbe zárja

emlékkönyved lakatját, -

s hogy alakod 

érzésekbe mártsa

az Odaát.


Röptetve

ében fenséged,

tudom már, régesrég,

Te vagy az Élet.

Remegő sziluetted

még több, mint az Élet,

csillagcsokrok illatát

halk szállítod át

az érzékeken túliba -

vagy Te, s leszek én

ki lehettél így, s ha

bármely ködös-kevély

nappali hang Téged

becsmérelne -

Te légy, ki reám hivatkozva

a reményt szelje

galaxistorták egy töredékéből,

s én csak föltekintek, szerényen

a mélységes éjből,

s meglátom Őt, ki lelkem ősi társa -


hol a Hold, s csillagok násza

borjadzó fényt pislákol ereimbe -

s akkor tudom csak meg igazán,

miért kötöztem magam sebeidbe -

gyógyírként -

mert annyiszor gyalázták már

tisztaságod, Te sosem bántod

gyermekeid,

de én leszek, tudom már, ki 

megtisztítom

emlékeit

csalódásodnak -


majd egy kósza árnyalak

hint ezer árnyalatodnak,

hol meg benned sosem

bántódhatnak

kesergőn szóródó lelkek,

mik hamvak formájában

születhetnek -

belőled - földedből -

ó, Éjszaka, hadd legyek

szerelmesed,

mert az öreg tőr

már nem hasít olyannyira -

hogy bennem nyomot hagyjon

Ámor hamis nyila -

Te vagy az Igazi nekem,

s remélem, fekete ragyogásod

még sokáig átérezve

élvezhetem.