Verslabdacsok

Gondolatok
csillango•  2016. február 29. 11:14

Fekete ragyogás


Sötét vagy Te - fekete ragyogás,

megszállott szív hangtalan hantot ás

csendedbe, hogy újjászületve

hajnal szárnyain élj tovább

- lüktetve - 

szállj tovább éveken,

barázdált arc-mélyeken,

a sóhajtó végtelen

pirkadat végekbe zárja

emlékkönyved lakatját, -

s hogy alakod 

érzésekbe mártsa

az Odaát.


Röptetve

ében fenséged,

tudom már, régesrég,

Te vagy az Élet.

Remegő sziluetted

még több, mint az Élet,

csillagcsokrok illatát

halk szállítod át

az érzékeken túliba -

vagy Te, s leszek én

ki lehettél így, s ha

bármely ködös-kevély

nappali hang Téged

becsmérelne -

Te légy, ki reám hivatkozva

a reményt szelje

galaxistorták egy töredékéből,

s én csak föltekintek, szerényen

a mélységes éjből,

s meglátom Őt, ki lelkem ősi társa -


hol a Hold, s csillagok násza

borjadzó fényt pislákol ereimbe -

s akkor tudom csak meg igazán,

miért kötöztem magam sebeidbe -

gyógyírként -

mert annyiszor gyalázták már

tisztaságod, Te sosem bántod

gyermekeid,

de én leszek, tudom már, ki 

megtisztítom

emlékeit

csalódásodnak -


majd egy kósza árnyalak

hint ezer árnyalatodnak,

hol meg benned sosem

bántódhatnak

kesergőn szóródó lelkek,

mik hamvak formájában

születhetnek -

belőled - földedből -

ó, Éjszaka, hadd legyek

szerelmesed,

mert az öreg tőr

már nem hasít olyannyira -

hogy bennem nyomot hagyjon

Ámor hamis nyila -

Te vagy az Igazi nekem,

s remélem, fekete ragyogásod

még sokáig átérezve

élvezhetem.

csillango•  2016. január 4. 15:07

Halotti beszéd a hóhoz

Elhunyt.

Múltba fakult, tovatűnt, vég árnyára szállt. Ragozzam tovább?

Már nem csodálhatjuk halványmély ragyogását, kékesen reszkető mosolyát, fenségként szétterülő sziluettjét, és a mindig huncutul pattogó ezüst szikráit.

Önző dolog is ez a fajta gyász. Mert csak arra gondolunk, nem láthatom, nem érinthetem, nem csodálhatom: én, illetve így, nagybetűvel: Én.

Én, én, csak egyedül.

Miért nem arra gondolunk ilyenkor, hogy vele mi van? Mi is hatja át jelen pillanatban Őt? Hogy kósza vagy éppen sűrű energiái nem fáznak-e a szeretetlenség macskakövén? Persze, nem a hidegtől ...

Mert azt mindenki beismerheti, hogy ha nem is különálló, suhogva szálló alak, de valami csak marad minden egyes természeti létező után, hiszen egy  élőlényekkel tarkított háznak is vannak bizonyos rezgései - legyen  mégoly elcsépelt és dohos kicsengésű is ez a szó.

Vele együtt halt egyébként a határtalanság is. A végtelen nincs többé. És ez fáj nekünk. Hogyne fájna?

*

Én szeretek érezni. Még ha facsarja, csavarja, roncsolja, hasítja, metszi, szédíti, göngyölíti, szúrja, döfi, fojtogatja - egyszóval kínozza is azt a bizonyos belső ismeretlent a sorshóhér, még mindig jobb, mint ha rá sem pillantana. Enélkül magát a létezés tényét is bánnám.

Mégsem jó szenvedni, mert minden valahol szenved is, végződjön bár e kecstelen szótő akár "ly" betűvel, akár "s"-sel. Minden bűvölő istentáncban van valami megmagyarázhatatlan melankólia: valami múlékonyságra emlékeztető, valami szirénszerű, kesernyés szenvedély. Mint a mécses: szép, de az éjszaka és a halál teszi igazi dicsfénnyé.

*

Dideregve dereng elém utánozhatatlan hangja, álmainak hamvas esése, és reszket hiányától a kezem. Hidegebb van ilyenkor, mint télen lenni szokott.

Megvallom, haldoklói őszinteséggel, hogy jobban szeretem, mint azt a másik hármat.

Lelkiismeretem falát valamiféle fúrószerűségnek kellene lyuggatnia - de nem, nem teszi, mert így érzem, így kell éreznem, és talán az is visz valamerre, ami tökéletesen értelmetlen. Talán szebb, különlegesebb tájakra is: veszélyesebbekre ugyan, de én tudom: megéri.

A másik három olyan...  jelentéktelen, olyan póriasan könnyed az Ő holdasan bódító sugarai mellett. Persze, nem szép dolog ezt így kimondani, de csak mellette, vele, az Ő égisze alatt nem tudtam unatkozni.

Most pedig? Hol lehet, mondd?

Nem suhan-e testetlenségétől megrémülve patyolat lelkisége, ijedt, liliomszín őzként át tájakon, túl vágyakon, túl - mindenen? ...

Megtorpan-e szokatlan varázsú helyeken, időfennsíkok halk lankáin lépkedve, ahol a földi félelemtövis hirtelen elíziumi bársonycsokorrá válik?  Nem csillan-e ott parány fénypontként a termekben ücsörgő, elvárások mázsás táskájától terhelt kisdiákok ablakra vágyó szemeiben?

Sőt - nem hempergőzik-e valaki, valahol még most is Őbenne, valami megkapóbb dimenzióban, akár fekete malac az albínó sárban? ...

Viola felhők óvó párnái vajon most, ezen a rettenet-rideg éjen mit dédelgetnek? Szegények ők nélküle, még szegényebbek, mint mi, hiszen nekünk csak örök szomorka a sorsunk  - nekik a förtelmes magány mellett  azt is meg kellett élniük, éjpólyába  font égtestükkel, hogy nem bonthatják ki magukból soha csendjük ajándékát: a szépségteremtést.

Olyan, mintha egy költészetre színtisztán született tehetség nem írhatna sosem, belé lenne fojtva minden szó “nem megfelelő” társadalmi származása miatt. Olyan, mint?! Miről beszélek, hány ilyen van a mai napig a világban...

Mintha a fióka lenyesné anyja szárnyát. A rész gőgje ez a nagy egésszel szemben. 

És fázik a művész, ha nincs lepel, mi betakarja teremni vágyó életérzésének földjét.

Mert minden művész lelke havazik, amikor alkot, szemerkél fuvolázó szelek által kavarodva, a hótakaró pedig maga a világ, amit teremt.  A hópehely pedig? Egy ötlet, melyet még egy világköltő sem tudna teljes mértékben lefedni szavai márványplédjével, és ami elindítja a hol gördülékeny, hol döcögő ihletszekeret.

*

Emlékeim ablakán még ott virulsz. Te, hópehely.

Reményeim ablakán túl pedig ott ragyogsz még, Te, igazi tél. Mit tettél, ember? ...

Mert már sohasem fogja a hó álmok estjét bevilágítani, fehér éjszakákat teremteni, és hullani.

Az  a bizonyos három is sirat téged: Virág, Nap, és Avar. Hiába tűntél vértelennek, tétlennek, és halálosnak szemükben, s olykor ki is beszéltek a hátad mögött, a csodák kandallója mellett iszogatott gőzölgő teát csak Te nyújthattad át az arra szomjazóknak. Te voltál az áhítat, a finomság, a büszkeség, a kincs, a zsigeri szépség, a szellem: a fény és a sötét.

És a halálosan szép élet.

Latyakba hiába süllyedt méltóságod, fátylas lényedet, míg kicsi voltam, mindig az ámulat szempárjára borítottad.

Tükörsima tisztaságod most már szilánkszennyé lett a hatalomszmogtól megrészegült halandók bolygóján.

Mit tettél? Mit tettetek?

Mit tettünk?...

Meghalt a hó - mi öltük meg őt!

De talán még valahogy jóvátehetjük.

Hogy miként, az egyelőre rejtély. De annyi biztos, hogy az ötven éve sehol kerek e világon nem tapasztalható angyalfehér jelenés, a hó még mindig gondolkodik, visszatérjen-e a Földre.

Lehajtott fejeteket, lágy tekinteteteket látva e rendhagyó megemlékezésen, azt hiszem, megérte ennyi energiát fektetni ebbe a beszédbe. Akkor már nem volt hasztalan az egész. Mert a szépség sosem lehet haszontalan.

Aki annak gondolja, hát tegye.

De ha visszatér a hó, arra kérem az itt jelenlevő tíz milliárd lelket, ne ugyanabban a posványos mentalitásban tengesse mindennapjait, mint eddig!  A hozzáálláson kellene változtatni. Mert a hozzáállás kristálya csak akkor csiszolt, ha életkedvvel él az ember.

És akkor egyetlen temetésen sem hangozhatna el az a frázis - nyugodjék békében.

Mert a béke nem odaát található, és - kiterjesztve mondataim az emberekre -  nem is a föld alatt, hanem csakis az ittlétben, ahol még őrzitek a bennetek havazó természetet, a telet, a pihét, a mázsás elvárásokat egyszerűen elejtő gyermeket: magát a dobogást.

*        *

*        *

*        *

Éljék békében!

csillango•  2016. január 4. 09:41

Auránk kukkolója

Néha érdemes kikukkantani önmagukból.
Itt most nem az itt és most sörényét tarrá nyirbáló meditatív csendesség magunktól elfelé tekintésére gondolok, hanem a szó szerinti kikukkantásra.
Hogyan látszódom kívülről én? Mi az a kép, ami beleég a másik retinájába? - hogy aztán benyomásfotókat készítve kattintsa el azokat a pillanatokat, amely mozaikdarabjaiból - blendék lehetőleg tiszta szemüvegén át - összeáll a kép rólunk.
Néha érdemes kitekinteni önmagunkból.
Miként vagyok látható evés, ivás, illemhelyen levés, beszélgetések közbeni meglepettség, ijedt arcrezdülés, vagy éppen - hogy valami más kaliberűt említsek - bármilyen jellegű alkotás, tevékenykedés közben. Kilóg-e a nyelvem, miközben koncentrálok?
Nekem jobban áll a kilógó nyelv, mint az egyik ismerősömnek, vagy nevetségesen hat a látvány? 
Nevetséges vagyok, miközben a tükröt nézve ezeket a helyzeteket próbálom el az élet díszlettervezőjeként? 
Díszlet vagyok-e csupán a többiek szemében vagy jóval több annál?
Mit jelent többnek, másnak lenni ugyanazon mozdulatokban, mimikákban, s megmagyarázhatatlan okból kifolyólag rokonszenvesebbnek lenni épp ez apróságok által?
Miért más a mosolyom, mint a többieké? Mert más a szám formája? Vagy más forma vagyok - azaz más lélek?
Miért lelkesít most engem jobban aurám kívülről történő kukkolása, mint a szellemi csigaházba vonulás?
Néha érdemes ezen elgondolkodva befelé tekinteni...

csillango•  2015. május 12. 11:09

Osztályzat ok



1.

Bizalom selymes
katedrájára hullnak
ébenszín borsók.
Hány fekete pont
a teljes bukás?

2.

Egy lépcsőfokkal
egyre fentebb - lenézve
riaszt az Alant.
Hol elégséges
az épp-átmenő?

3.

Se rossz, se nem jó;
örök átlag nyája búg:
Van-ba süppedtség.
Inkább légy átlag-
mély, mint azzal egy.

4.

Majdnem teljesült
a Mégsem alagútján
átívelve sír.
Csitt! Karnyújtásnyi
hiány - nem hiány.

5.

Kacér a cél, most
fel-felkacag visszhangzón
labirintus-vég.
A Terv-sárkányból
új s új fej sarjad.

Utójegy:

A leggyengébbnek
kellett lenned, hogy mára
legerősebb légy.
Tiszta lap-hajnal
diákság éje.

csillango•  2014. december 19. 13:43

Jégmodor


A Gőg arcai mosolytaposó átkok,
kedvességet eltipró álságos
magasságok,
honnan letekintve a lelkes Apródok
hada csókolja a Nagy láb nyomát,
mit alkotott
az Áltiszteletreméltóság hatalma,
kimúlt, oly rég kimúlt a Kedvesek
méltó Napja...
Ez itt a hangyányi apró, ám pöffeteg
bolygók Napálarcú világkora,
s mily ősbeteg
az Elképzelt, mely a kicsinyt balzsamozva
az őszinte Nagyságot nagy kedvvel
széttiporja...
Az őszinte pőreségű varázsderűt,
míg a rideg márványarc, mely belül
régen elnyűtt,
millió csókot érlelget részegülten,
ám míg a Kő érintések súlyán
törik - hűlten
addig s látszatban árván, de érintetlen
valóban az Élő tisztát légzik,
és hirtelen,
mikor nem várt, olvadáshő-szelek fújnak,
kinyílik világ szeméből, mi oly
régen szunnyad.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom