Verslabdacsok

Ahogy a sejtek éjszakáján
feltörő nász-szökőkút
zuhataga a magzó márvány,
s cseppje a kijelölt út;
a Kilenc édeni kuckójában
a Remény elsőket dobbantva
újba zizeg, akár hulló áram
szikrája, amely mégis hadba
rendeződik, és lámpákba száll;
vérlemezkék serege zenél
derűsen, dallama többé már
holt nem lesz, többé sosem henyél -
örökélet a sorsa mindeneknek:
a minden örökké él, s bőre
tisztuló pórusának réseit egy
eszmeszenny se tömködi, pőre
tudást hörpint a legízesebb lepényből,
majd az új élet ágán felcsiripel
ő, sosem törve le, és a költeménytől,
melyet teremt majd szavaiból, hittel
gát-zúzalék porát lélegzi be,
mája mérgét átmossa halkan
az épség szépségesen kék vize.
S bár bélben bolyhodzó latyakban
fürdenek kólibaktériumok,
a salak nem ragad úgy meg benne,
mint részegben az áhított rumok,
a sors fondor tövisét cselezve
bukkan elő az epe keserve, ám
szükség minden szervre van, ha később
hibát lelnek kutató kezek, s talány
oxigénje tölti meg a tüdőt...
Ó, szervezet, ó, dobogó agy,
holdkévéddel gyógyítva, légy fehér
köpeny nélkül orvos önmagad,
fényt ne tudás s életfáról csenjél,
hanem titkosan csendülő zugaid
búgva konduló legmélyéről,
megmentett tested fejlő ágya az itt
nyugvó s mozgó csodádnak, ha tőr
sebzi is holt konoksággal aliggá lett szíved,
úgy születsz később újjá, friss hormonzsongással,
ahogyan elcsillagzott pályákon átíveled
a régit, egyszeriséged mámora által!...

Úgy gondolod, ismersz?

Nem akarok olyan és az lenni, 

akit hirtelen pillanatomban kaptál el,

legyek állandó, de ne dermedt szobor.

A hit, hogy tudod, ki vagyok s ítélhetsz bármikor,

jéglap alatt haldokló - az a sugár olvaszthatja csak fel,

ami továbbtükröződik holdakról; büszke visszfényed,

de nem szikkadt árnyad, sokkal inkább vibráló tükröd,

és a tejselyem tisztaságú kor, mi által mindenkoron él

a reménykedő, érák szemébe csalja azt a könnyet,

mely a változás fáklyás öröméből pörkölődött e világra.

Ha perzseled látszat jegét, lávaigazságú folyamként terül 
szét szándékok csetlő erdeje,

ágbogak s tüskék törnek le, majd lesznek avarrá.

A legszebb avarrá: egy hirtelen pillanattá, amiben felparázslik

koponyákra festett maszkok 

legeredetibb mosolya:

az arc.

Holdbuborék a víz alatt

tengernyi fényikrával,

az élethálóba akadt

halakat légzi ki

 -  így szárnyal -

habok tajtékján túl

áradó némaság lénye,

oly láthatatlanul,

akár bármely határ

- átlépve -

s áttetsző tánccal rugózik

nyomott csepp - oly szomorú,

nem érhet el már égboltig,

de együtt lüktet ezer büszke

kopoltyú.

Szapora dobogásból

idillé szelídül a tenger,

korall sziporkázást szór 

az árnyalatvilág este,

és reggel.

Nappolipok tollászkodnak

gyűrűző sugártükörben,

majd a bősz korongú holnap

halványítja álomba őket, hol

sürög lenn

kristálykockákból búvó

megannyi éhes raj,

s a fehér pegazushúst jó

nagy pelyhekké kavarják

havas áhítattal.

Mondd ki!

Tenyeredbe, ha keresztet rajzol tekinteted
sorsvonzó sugara, lehet bár mostoha,
de az előttes léted az Itt imájára kulcsolt Mának keze;
s az esszenciád kagylóhéjából törő most vagy soha
gyöngy néven csak akkor mutatkozhat
be kozmoszékszerként csillogva bolygók fülén
az elíziumi közönségnek,
ha a sohát elmossa az a valaki...
Mondd ki!
Mert te vagy az a valaki, újjá bár lehet 
jelmezed később, ám a jelen, e
pókháló-híd a legistenibb, és 
kitartóbb értőd, ha magad semmit se értesz,
és báb, ha voltál is, most sose légy,
ajkaidból fuvolázó hangokkal
hangosan kérdj! 
Kérdezz! Ébredezz!
Ha kimondod, nem tapad, nem szorít,
nem nyálkázik összevissza,
nem fojtogat
a múlt omló acélhídja...
Mondd ki!...
Vesztenivalód
a kérészkönnyből nyíló
pillanat illatába
haló gondolat...

fényzárad porba mélyült nyitja...

1.

Bizalom selymes
katedrájára hullnak
ébenszín borsók.
Hány fekete pont
a teljes bukás?

2.

Egy lépcsőfokkal
egyre fentebb - lenézve
riaszt az Alant.
Hol elégséges
az épp-átmenő?

3.

Se rossz, se nem jó;
örök átlag nyája búg:
Van-ba süppedtség.
Inkább légy átlag-
mély, mint azzal egy.

4.

Majdnem teljesült
a Mégsem alagútján
átívelve sír.
Csitt! Karnyújtásnyi
hiány - nem hiány.

5.

Kacér a cél, most
fel-felkacag visszhangzón
labirintus-vég.
A Terv-sárkányból
új s új fej sarjad.

Utójegy:

A leggyengébbnek
kellett lenned, hogy mára
legerősebb légy.
Tiszta lap-hajnal
diákság éje.