amer blogja

Te, a mesék legkisebb fia,

aki mindig azt kerested,

mit elmulasztani már többé

nem szabad!

Felejtés lett a kereszted.

Éltél, mint a sokaság fia,

ki hűséges szívével

szolgált, betegen és fuldokolva,

amíg bírtad tüdővel.

Voltál szegények tanítója,

mondtad, élnünk úgy érdemes

szabadon, érzőn és igazul,

hogy majd a mindenség lehess!

Hiányzik hű szíved és szavad, mert

befon minket mindenütt a dudva.

Most értjük meg, amikor hallgattál,

erről üzentél nekünk csalódva.

Azóta lelkünkre fagyott a tél.

Nézz ránk és sírj velünk jó poéta,

látva, ma is milyen sok ember él

lehajtott fejjel…

zavart értelemmel…

kérdezve, miért él?

Miért küzd, meddig még?

És miért nem elég?

Hogyan éljen e hazában

hogyha nem hihet már másban

legfeljebb csak önmagában?

Mondd újra hát, valami lesz talán…

ennyi undor és csalódás után.

Vagy azt keressük, ami nincs sehol?

Mert csupán ígéret a múltból,

hogy lesz valami, egyszer valahol…

Miért szöszmötölsz a verseken?

Lásd, hiába való!

Ne legyél a világmegváltást

magára vállaló,

vagy másokat elendalítva

azokat léprecsaló.

Miért gondolod, hogy van közöd

mások érzés’ihez?

Tévutat látva hiszed, szólni

 a morál kötelez?

Vagy csak nárcizmusod miatt kell

szólnod valakihez?

Dúdolgass csupán önmagadnak

ballagva az úton,

aztán majd úgyis, ha véget ér,

sokáig hallgatol,

lásd be, versedre nem kíváncsi

már senki sem, sehol.

Nem tudom, mi van velem,

már a beszéd is fáraszt,

mint vasárnapi ebéd után

a mosogatás,

vagy a giccses protokoll mosoly

az ismerősök unatkozó arcán,

miközben érdeklődnek

hogylétem iránt.

Talán génhibás vagyok,

mert egyik ősöm neandervölgyi volt,

akit barlangfirkálás miatt

kitaszított a törzse, így lett

homo sapiens.

Engem nem zavar,

csak az ismerősök meg ne tudják,

amúgy is gyanús vagyok

mint sapiens,

a homo-ra már régen senki sem figyel.

„Látod, felnőttem már!

Elmúlnak a karácsonyok
fényes emlékei,

s én gyermek többé nem vagyok.

Szabad akarattal

rendelkezve lehetek más,

bár tudom, hogy téged

megijeszt ez a változás.”

Én nem is haragszom,

tény ellen tenni nem tudok,

az vagy, hála Isten!

hiszen munkám van benned sok.

A dolgot rád hagyom,

de még magamban féltelek,

az élet változó,

óvón fognám még a kezed.

Jó, hogy néha itt vagy,

mert megállítod az időt,

és áldott minden perc,

amelyben adsz némi erőt.

S szól a felnőtt gyermek:

„Azért az olyan jó Papi,

hogy számíthatok rád,

jó lenne egy kevés mani.”

Miként a nyitott tenyér 
feltárja életvonalát, 
melyet belevésett 
a sors, 
úgy írok rólad verset, 
pőrén mutatva lelkem 
magányos kuszaságát, 
ha nem vagy velem. 

Az éjszaka csupa csillag, 
a szmogot elfújta a szél, 
a hold kövéren ballag, 
az asztalon kenyér, 
vacsoramaradék. 
Ízetlen nélküled az étel 
és az élet, érzem 
szűkül a koszorúér. 

Fekszem a hűvös ágyon, 
az álom elkerül, 
az égen úszó holdat látom, 
fázom egyedül.