Váci Mihályhoz

amer•  2014. február 7. 12:02

Te, a mesék legkisebb fia,

aki mindig azt kerested,

mit elmulasztani már többé

nem szabad!

Felejtés lett a kereszted.

 

Éltél, mint a sokaság fia,

ki hűséges szívével

szolgált, betegen és fuldokolva,

amíg bírtad tüdővel.

 

Voltál szegények tanítója,

mondtad, élnünk úgy érdemes

szabadon, érzőn és igazul,

hogy majd a mindenség lehess!

 

Hiányzik hű szíved és szavad, mert

befon minket mindenütt a dudva.

Most értjük meg, amikor hallgattál,

erről üzentél nekünk csalódva.

 

Azóta lelkünkre fagyott a tél.

Nézz ránk és sírj velünk jó poéta,

látva, ma is milyen sok ember él

lehajtott fejjel…

zavart értelemmel…

kérdezve, miért él?

Miért küzd, meddig még?

És miért nem elég?

Hogyan éljen e hazában

hogyha nem hihet már másban

legfeljebb csak önmagában?

 

Mondd újra hát, valami lesz talán…

ennyi undor és csalódás után.

Vagy azt keressük, ami nincs sehol?

Mert csupán ígéret a múltból,

hogy lesz valami, egyszer valahol…

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

amer2014. február 8. 17:54

Köszönöm kedves Réka és kedves Mária!

csillogo2014. február 7. 14:43

"mondtad, élnünk úgy érdemes
szabadon, érzőn és igazul,
hogy majd a mindenség lehess!"
én hiszek- bárcsak sokan hinnék és láthatóvá válna - testet ölthetne a felemelt fejek sokasága - nem valahol... mostanság! Maradjanak a hű szívek és igaz szavak sokak példaképe.
Jó vers - tetszett!

Törölt tag2014. február 7. 12:23

Törölt hozzászólás.